ERDÉLYBE UTAZZ

                                            BOTOS LÁSZLÓ

                                                                         ÚT A TRIANONI BÉKEPARANCSHOZ

                                                                                        4. fejezet

                                                                         AZ OLÁHOK RÖVID TÖRTÉNELME

            Csobánczi írja, hogy a vlach név az őstörténelemben nem szerepel.[1] (Kelet Magyarország, 15 old). A fejezetben felsorolt adatokat többnyire e tanulmányból vettem át. Az oláhok a „rumán” nevet a Berlini Konferencián, 1878-ban kapták Gróf Andrássy  Gyula  javaslatára. A szó helyes formája „rumán” (Rumánia) és nem „román” (Románia), mint ahogy most használják, ami tudatosan megtévesztő, mert feltételezi, hogy valamiféle kapcsolatuk van Rómával. Miklosics és Hunfalvy nyelvészek a rumán nyelvet a Balkánról, Kr. u. a X. századtól eredeztetik. Az a feltételezés, hogy az oláh nyelv Dáciában, Erdélyben fejlődött volna ki, helytelen, mert ezt maga az oláh nyelv cáfolja meg, ugyanis az oláh nyelv valójában egy elrumánosodott szláv nyelv. Cihac, egy oláh nyelvész, tanulmányozta az oláh szókészletet, és arra a következtetésre jutott, hogy az oláh szóállomány 45.7%-a szláv, 31.5%-a latin, 8.4%-a török, 7.8%-a görög, 6%-a magyar és 6%-a albán eredetű . (Csobánczi, I.m. 15)

            A szláv szavak csak akkor kerülhettek az oláh nyelvbe, amikor a szláv nép kapcsolatba került az oláh néppel. Ez a kapcsolat azonban csak Kr. u. a VII. században volt lehetséges, mert a szlávok csak akkor érték el a Balkánt. A rómaiak Kr. u. 271 és 1000 között nem említik, hogy Erdélyben találtak volna latin nyelvű népet. Nincs kétségünk afelől, hogy a nyelv a Balkán félszigeten alakult ki, úgy, hogy az epirusi pásztornép, a török, a görög és magyar nyelv mind rajta hagyta bélyegét.

A XIII. század első felében Brassó, Hunyad, Alsófehér és Fogaras megyékben alig éltek még oláhok, és ekkor még nem volt állandó lakhelyük. Ide-oda vándoroltak állatjaik után. A század végén kilenc állandó oláh településről értesülünk. A XIV. század közepén már 24-ről tudunk. Minél jobban terjeszkedett a török a Balkán felé, annál nagyobb számban jöttek, menekültek az oláhok biztonságosabb területekre, Erdély, Moldva, Besszarábia, Havasalföld vidékére. Ekkor még nem kellett e területeken félni a török betörésektől rabszolgagyűjtés végett. Ez időben a magyar kardnak tekintélye volt.

            Államunk nem viseltetett ellenségesen a betelepülő népekkel. Egyes esetekben még segítséget is kaptak a vármegyétől. A XV. században meg adómentességet is kaptak, hogy megtelepedhessenek. A görögkeleti egyház még az egyházi tized adóját is elengedte nekik. A középkorban, a tatárjárás idejében, amikor hazánk népessége nagyon megritkult, a magyar lakosság száma még ekkor is messze túlszárnyalta őket. Az oláhokat nagyon vonzotta a civilizált magyar életforma. Idegen eredetű családok gyakran kaptak nemesi rangokat, amely biztosította számukra a magyar nemességgel való kapcsolat kiépítését.

Az irodalmi oláh nyelv a XVI. században, abban a korban lett bevezetve, amikor az Erdélybe telepített szászok az oláhok részére is eljuttatták a Reformációt. Erdély fejedelmei támogatták ezt az igyekezetet. A nemzet kialakulásában a legfontosabb tényező lett az, amikor a görögkeleti egyház a vlach (oláh) nyelvet tette meg az igehirdetés hivatalos nyelvének. A XVIII. században a katolikus egyház sem akart lemaradni, ezért a jezsuiták kezdték az igét hirdetni, és szándékosan ellatinosították az oláh nyelvet. A korai vlachok még a cirill ábécét használták. Nehézségek merültek fel a latin ábécé átvételekor. Ezért két nyelvi forma alakult ki, a kiejtési (hangtani) és a szófejtő (etimológiai). Ma a kiejtési módszer van használatban. Az oláh nyelv gyorsan fejlődött. Röviddel ezután Budán nyomtatták az első oláh nyelvű könyveket.

A magyar értelmiség „felvilágosult” államfogalmában az oláh nemzeti eszme csak egy ártalmatlan kulturális nemzeti eszme.  Mi, a jelenkor magyarjai már tudjuk a valóságot.

Erdély fejedelme, Báthory István (1571-1581), aki később Lengyelország legkiválóbb királya lett, nagy tömegű rumánt hozott be a törököktől elfoglalt területekről, és Erdélybe telepítette őket. Erdélyben uralkodása alatt az ipar és kereskedelem fellendült, és az oláh nyelvű könyvek kiadását is nagyban támogatta. Ez volt az oláh felvilágosodás korának kezdete, de ezt a békés együttélést megzavarta a Habsburgok cselszövő politikája, amely hamis hitegetésekkel szította a magyarellenességet.

1601-ben az osztrákok Basta Györgyöt nevezték ki Erdély marsalljává. Borzasztó kegyetlenséggel uralkodott. Kibírhatatlanul magas adózást vezetett be. Zsoldosait nem fizette, fizetés helyett rablásra ösztönözte őket. Ha valaki bármilyen formában kifogást emelt tevékenysége ellen, azonnal kivégeztette.

1657-ben háború tört ki a lengyel és a svéd király között. Mindkét fél II. Rákóczi Györgyöt, Erdély fejedelmét kérte fel szövetségesének. Rákóczi a svéd királyt támogatta, a Habsburg császár, I. Lipót pedig a lengyeleket. A török szultán a krími-tatárok mellé állt. Rákóczi nagy székely haddal indult a svédek támogatására, de amikor a helyszínen meggyőződött a sokszoros számbeli túlerőről, visszafordult. A hazatérő székely hadat a tatárok bekerítették, és megsemmisítették. Ennek következtében Erdély hadsereg nélkül maradt. A törökök tatár szövetségben szabadon fosztogatták Erdélyt. 1661-ben pedig majdnem teljesen elpusztították, felégettek minden várost, és elhajtottak 100 000 székelyt Konstantinápolyba rabszolgának.

A XVII. század második felében a törökök hét vármegye minden falvát kiirtották. Az oláh pásztornépek ekkor lejöttek a Havasok oldaláról, és benépesítették a kihalt, elhagyott területeket. 1700-ban az oláhok száma 200 000 volt. Harminc évvel később számuk 425 000-re nőtt. Dél-Bihar megyében a 40 ősi magyar faluból 33 teljesen oláh lett. Négy falu teljesen eltűnt, és csak három tudott megmaradni magyarnak. A nagyfokú pusztulásért és az oláhok betelepüléséért ismét a Habsburgok okolhatók.

Az 1791-ben megjelent „Supplex Libellus Vallachorum  ” kiadványban az oláhok egy új elméletet hirdettek meg. E felhívás szerint: a vlachok Erdély őslakói, és a megszálló római Trajan császári hadsereg leszármazottai. Az oláhok azt tanítják, hogy 896-ban a vlachok megadták magukat Töhötöm vezérnek, és azóta egyezmény áll fenn a magyarok és a vlachok között. (Csobánczi, 17)

Erre az általuk hirdetett szerződésre hivatkozva 1791-ben a vlachok kérvényt nyújtottak be II. Lipót császárhoz, melyben kérték népük egyenjogúságát a magyarokkal, székelyekkel és a szászokkal. A császár visszautasította kérésüket, azonban a magyar nemesség egy része szimpatizált ezzel az oláh kulturális nacionalizmussal, és még támogatta is azt. Így lett Pest az oláh nacionalizmus központja. (Csobánczi, 17) Az első oláh iskolát Balázsfalván alapították, Apafi fejedelem birtokán. Rövid időn belül háromszáz oláh iskola létesült Erdélyben. II. Lipót uralma alatt ez a szám 500-ra emelkedett, annak dacára, hogy nem élvezték a császár támogatását. Balázsfalván képezték ki az első oláh értelmiségieket is. 1831-ben megalapították a bölcsészeti, röviddel utána a teológiai tanszéket.

Egy rumán egyetemi tanár, Barnitui Simon, Balázsfalván kihirdette, mi is a vlach nacionalizmus: „Az oláhok a római kultúra örökösei, egyszersmind örökösei a rómaiak Dáciára vonatkozó jogainak is. A római származás, római szellem és a római nyelv, a római vér, egyszóval az egész román lény fel kell, hogy lázadjon a hallatlan igazságtalanságok miatt, melyeket a rómaiak ivadékai századokon át tűrni voltak kénytelenek. Aki ezt tagadja: áruló; aki olyan igazságot mond, mellyel ez ellenkezik, szintén áruló; és aki olyan dolgokkal foglalkozik, amelyeknek ehhez semmi közük, az eltévelyedett.” (Csobánczi, 18)

De azért nem minden magyar értelmiségi volt vak. Jancsó Benedek írja: „A balázsfalvi iskola számára a nyelvi és nyelvészeti tudomány nem azért volt szükséges, hogy annak segítségével népüket a kultúra magasabb fokára emeljék, hanem hogy a segítségükkel felépített tudós hazugsággal a népbe beoltsák, és megerősítsék a dákó-román eszmét.” (Csobánczi, 18)

Erdélyben, a XVIII. században ennek az elméletnek elfogadását az orosz ortodox egyház segítette elő, maga az ortodox egyház szította, buzdította a vlach nacionalizmust.

Ha áttekintjük a vlachok által lakott földrajzi területet a Don folyótól a Kárpátokig és Ukrajna déli szegélyét, melyek jelenleg Rumánia tartozékai, akkor arról győződünk meg, hogy az eredetileg mind magyar település volt.

            A történelem ugyancsak szuverén magyar területet jelez ezeken a helyeken. Felsorolok egy-két adatot, melyeket talán már mi magyarok is sokan elfelejtettünk, a Nyugat pedig sosem vett róluk tudomást. Havasalföld (Wallachia), Moldva és Besszarábia Hunyadi Mátyás alatt (1458-1490) magyar birtok volt. Veres Benedek felbújtatta Suky László vajdát, hogy jelentse ki Erdélyt független tartománynak. Mátyás Kolozsvárnál leverte a lázadókat és vezetőjüket Bogdánovics Istvánt Bajánál, a Szeret folyó közelében. 1479-ben a török szultán megpróbálta e területet visszafoglalni tőlünk, melyet annakidején Murad szultán visszaadott Magyarországnak, de Kinizsi Pál egy hegyszorosban megverte a törököket, ahol 35 000 török és 8000 magyar harcos vesztette életét.

Hunyadi halála után országunk hanyatlásnak indult. 1520-ban Szulejmán török császár elfoglalta, és leszakította tőlünk Erdélyt. Ez időben a pásztor vlachok tömege telepedett Erdélybe. Mindennek ellenére a magyar nyelv megmaradt tisztának, a különböző népek pedig megtartották nemzeti jellegüket. A XVIII. században Moldvában, Besszarábiában magyarul beszéltek. Falvak, városok és földrajzi nevek mind magyarok voltak. Moldva fővárosának neve Jászvár, jelenlegi neve „Jassy”. Karácsonykőből „Pietra” lett, Ürményes „Urminásul-Valen”-re változott és Baja Bocu-ra. Az ősi magyar Szörénység fővárosának neve Szörénytornya volt, mely most „Turnu-Severin”. A rumánok Hunyadi Jánost, a nagy magyar hőst – aki Nándorfehérvárnál (Belgrád) visszaverte a többszörös túlerőben lévő törököt – és fiát, a legnagyobb magyar reneszánsz királyt, magukénak hirdetik. A XIX. században a török szultán Konstantinápoly Fanar  kerületéből görög polgármestereket küldött Moldvába és a Havasalföldre. Ezek a törökökkel egyetértésben állandóan raboltak, pénzt és minden értéket kierőszakoltak a néptől, ezért a „fanar” név „szélhámos” értelmet kapott. Ezek a hatalmasságok pénzért vásárolták meg tisztségüket a császártól, hogy bizonyos területek fölött uralkodjanak. E méltóságot „hospodár”-nak nevezzük. (Csobánczi, 21)

1764, január 6-án a Habsburg katonaság körbefogta az alvó Mádéfalva székely falut, ágyútűzzel szétlőtte, és megölt minden lelket, ki menekülni nem tudott. Báró Siskovics altábornagy volt a felelős e tettért. Bosszúból hajtotta végre azért, mert Csík vármegye lakossága megtagadta Mária Terézia parancsát, mely katonai szolgálatra szólította fel a fiatalokat a 7-éves háborúban (1756-1763). A férfiak a hegyekbe bujdostak el a szolgálat elől. E mádéfalvi brutalitással a Habsburgok arra akarták kényszeríteni a férfiakat, hogy térjenek vissza, és álljanak szolgálatba. Báró Siskovics nagy gúnnyal jegyezte meg: „A székelységnek, hogy egészséges maradjon, évszázadonként érvágásra van szüksége!” (Csobánczi, 34) E tömegmészárlás Mária Terézia tudtával történt, aki csak azért lehetett királynő, mert a magyar nemesség a koronázáskor „életünket és vérünket a királynőért” felkiáltással támogatta a Pragmatika Szankció elfogadását. Ez volt a királynő hálája a magyar nemesi hűségért.

            Ide, e feldúlt területre a Habsburgok nagy számban telepítettek idegeneket. 1784-ben, II. József császár, Mária Terézia   fia örökölte a trónt, de megtagadta a hivatalos koronázást, hogy ne kelljen felesküdnie a magyar alkotmányra. Népszámlálást rendelt el. A vlach pópák azt magyarázták a népnek, hogy ez a népszámlálás felszabadítja őket az elévült nemesi robot alól, semmi szolgálat nem köti őket a magyar nemességhez, katonák lehetnek és szabad emberek. Ekkor egy bűnös előéletű Hora nevű vlach lépett elő vezetőül. Felmutatott egy mentelmi igazolványt, melyet állítólag II. József császártól kapott. Az aranybetűkkel írt okmány szerint a császár felhatalmazza őt, mint vezetőt, hogy pusztítson ki Erdélyből minden székelyt és magyart. A vlach nép tömegesen a zászlaja alá állt, és felégettek, elpusztítottak minden magyar falut Zaránd, Hunyad, Fehér, Torda, Kolozs és Szeben vármegyékben. Alig maradt túlélő. Az osztrákok néhány száz zsoldossal Preuss területi parancsnokot küldték ki rendcsinálásra, azzal az utasítással, hogy ne támadjanak csak akkor, ha őket támadják. A vlachok ebben a magatartásban biztatást láttak. Végül is, a sok kegyetlenség láttán, a császár kénytelen volt rendet tenni. Ekkor kinevezte Fabry-t területi marsallnak, aki elfogta a lázadók vezérét és alvezérét. Mindkettőt kerékbe törette. E zendülés következtében 62 magyar falu szűnt meg, 132 nemesi kúria és több mint 4000 ember tűnt el. Ma Hora az oláhok egyik legnagyobb nemzeti hőse. (Csobánczi, 35-36 oldalak.) Székelyek sokasága menekült Moldvába és a Havasalföldre (Wallachia) egy biztonságosabb élet reményében, ahol aztán beolvadtak az oláhok közé. Az oláhok Oroszországtól kaptak vallási és politikai támogatást. Az oroszok a „Nagy-Románia” eszmét hirdették. Az osztrákok is bekapcsolódtak e mozgalomba. 1770-ben Bécsben szerveztek egy „Frati De Cruce” nevű társulást, melynek célja az oláhok nemzeti érzésének felkeltése volt. Ez időben, tudatosan vagy véletlenül, a magyar és székely nemzet megmenekült a kipusztulástól, mert a szaporulat mindkét részről megkétszereződött, és a magyar nemzeti eszme is életre kelt. 1848-ban kitört a magyar szabadságharc, melyet az osztrák és az orosz túlerő végül is vérbefojtott. E szabadságharcban Jancu Ábrahám és Severin Axentie vezetésével az oláhok ismét megtámadták a magyar és székely falvakat. A második világháború után ugyanezt tették, a szovjet hadsereg támogatásával, de máig sem sikerült megtörniük a magyar nemzeti érzést. (Csobánczi, 36)

            Minden elnyomó oláh intézkedés ellenére, amely megpróbálta beolvasztásukat, és megakadályozta az anyanyelv házon kívüli használatát, legtöbben megtartották nyelvüket és szokásaikat. Az erdélyi magyarok és székelyek még most is büszkén magyarnak vallják magukat.

            III. Napóleon 1856-ban szerette volna a két magyar területet, Moldvát és Havasalföldet, egyesíteni, de Törökország, Anglia és Ausztria ellenzése miatt nem tudta. Ez időben e két terület lakosai, miután felszabadultak a török uralom alól, és számban megsokasodtak, szerették volna népszavazással eldönteni hovatartozásukat, épp úgy, mint azt III. Napóleon javasolta. Ez az igyekezet két részre szakította a népet. Az egyik óhaja a Franciaországgal, Poroszországgal és Oroszországgal való egyesülés volt. A másik rész követte az angol, török és osztrák óhaját, amely fenn akarta tartani a status quo-t. Végül is francia nyomásra 1859-ben megalakult az egyesült oláh fejedelemség. Cuza Alexandru-t választották vajdává. Két miniszterséget alakítottak, egyet Jassy-ban, a másikat Bukarestben. 1861-ben a török szultán is elismerte az egyesülést. Váratlan fordulatként az oláh katonaság nem fogadta el Cuza kormányzóságát, és 1866. január 26-án lemondásra kényszerítette. Hohenzollern Károly-t, III. Napóleon rokonát választották herceggé. A szultánt kényszerítették az elismerésre. Az újonnan megválasztott herceg Poroszországot, a nép viszont Franciaországot kedvelte. Ez egy németellenes mozgalomnak lett az előidézője. Herceg Hohenzollernt a lemondás gondolata foglalkoztatta, amikor a franciák 1870. július 19-én háborút indítottak Poroszország ellen. Augusztus 4-én Poroszország elfoglalta Elzász-t, 6-án pedig Lotaringiá-t. Augusztus 16-án a poroszok megverték a franciák Bazaine-vezette hadát. A poroszok egy másik francia hadat körbefogtak, és fogságba ejtettek 90 000 francia harcost, III. Napóleon császárral együtt. Ez a porosz győzelem megoltalmazta Hohenzollern Károly oláh trónját.

            Az orosz-török háború folyamán 1877-ben Hohenzollern Károly megengedte az oroszok Wallachia területén való átvonulását. Orosz segítséggel Wallachiát független állammá nyilvánította. E független államnak a berlini Konferencia 1878-ban a „Rumánia” nevet adományozta.

            Rumánia hálás volt Oroszországnak függetlensége kikiáltásának elősegítéséért, ezért segítséget nyújtott Oroszországnak a törökök elleni küzdelemben. Herceg Karl Hohenzollernt 1881-ben királlyá koronázták. Ekkor az oláhok azon álma, hogy egyesítsenek minden oláh népet és megalakítsák Nagy-Rumániát, népszerűvé vált. Az őshonos magyar havasalföldi nép felszabadulva a török elnyomás alól, még súlyosabb oláh elnyomás alá került, amely a teljes beolvadást követelte. A legtöbb elemi és középiskolát bezárták, és nem engedtek át Magyarországból tanítókat és papokat, Rumánia területén pedig tanítóképző főiskola nem létezhetett. Így sorvasztották el a magyar nyelvet. A székely magyarok a Vatikánhoz fordultak segítségért, de onnan csak latinul és olaszul beszélő papokat kaptak. Így a Vatikán is aktívan hozzájárult a magyar nyelv kihalásához.

            Rumániában (Moldva, Besszarábia, [Etelköz], Havasalföld [Wallachia]) ma 10 millió magyar beszéli az oláh nyelvet. (Csobánczi, 21-23)

OLÁH TELEPÜLÉSEK ERDÉLYBEN ÉS MAGYARORSZÁGON

 Könnyű a felelet arra a kérdésre, hogy mikor és milyen körülmények között jöttek a rumánok Erdélybe. A vlachok betelepülése több évszázadot vett igénybe a XIII. századtól a XVIII. századig, és még azon is túl. Ezért nem beszélhetünk vlach vándorlásról, csak megszakított betelepülési mozgásról. A folyamat nem egy nemzet kitervezett hódítási akarata volt, hanem egy népcsoport mozgása, jobb, könnyebb életlehetőség keresése és egy elnyomó ellenség elől való menekülés. Csak az első csoportok jöttek a magyar királyok engedelmével.  II. Endre (1205-1235) határvédőkként alkalmazta őket, ugyanúgy, mint a besenyőket és szászokat. Ez történt 1222-ben Fogaras vármegyében. A betelepülő és menekülő vlach pásztorokban azonban nem fejlődött ki a nemzeti érzés egészen a XVIII. századig. Magyar okmányok 1247-ben említenek vlach jelenlétet Hunyad vármegyei Hátszeg faluban. 1283-ban egy Bihar megyei okmány egy vlach családot, egy másik okmány 1288-ból vlach települést említ a Salgó melletti vár területén és Brassó környékén. 1292-ben és 1293-ban négy földbirtokos Fehér megyében és három Hunyad megyében kapott engedélyt vlachok behozatalára földműves munkára.

            Az Árpád-házi levéltárból 1301-ig ismerünk kb. 1000 települést Erdélyből. Az itt található nevek között az iratok csak 9 olyan falut említenek, ahol oláhok éltek. Az 1301-ig feltüntetett Erdélyi magyar települési nevek 80%-a lassan rumán nevet kapott. E rumán nevek mind az eredeti magyar nevek torzításai: a magyar nevek közel 20%-át elszlávosították vagy elnémetesítették. Az eredeti rumán települések száma csak három.

A vlachok először 1208-ban jelentek meg Dél-Erdélyben, amikor a vlachok és bolgárok elvesztettek egy csatát a konstantinápolyi haderővel szemben. A magyar okmány 1222-ben említi a vlachok előcsapatát. Tudomásunk van arról, hogy 1234-ben nagy számban jöttek Dél-Erdélybe, és kilenc magyar falu határában telepedtek le. Nem a faluban, mert ekkor még mindig kevesen voltak. Alacsony számadatukat egy korabeli magyar javaslat 1293-ból igazolja, mely azt javasolja, hogy a vlachokat a Székás patak völgyébe kellene telepíteni.[2]

            A rumánok azzal próbálják magyarázni gyér előfordulásukat a középkori okmányokban, hogy e korból az okmányok száma kevés. Ezt az érvelést cáfolja az a tény, hogy még hosszú ideig csak a határok mentén, jól megbújt völgyekben patakok mentén és a havasi legelők oldalain találunk róluk említést. Nincs adatunk arról sem, hogy Dácia (Erdély) központi területein valaha is  vlachok éltek volna.

            Erdélyben a XIII. század kezdetén 34 vlach település létezett. Ez a szám elenyésző a 736 ismert magyar-székely-szász településekhez mérve. 1350-ben a településeik száma 36-ra emelkedett.[3] Ez a szám is hihetetlenül alacsony, mert ebben az időben, Bihar megyében összesen 410, Arad vármegyében 90, Brassó vármegyében 20, Beszterce vármegyében 26, Székelyföldön 190 település létezett. A többi erdélyi megyében hasonló arányú volt a kialakulási arány. 1404-ben a vlach települések száma 95-re nőtt. A hozzávetőleges 1500 faluból, amely 500 év alatt a magyar hazatérés után alakult, csak 76 volt eredeti vlach települési név, 1355 eredeti magyar nevű falu létezett, melyeket később mind elrumánosítottak. Éveken át a nyelvészek úgy hitték, hogy mivel délről érkeztek a vlachok, Erdély nyugati határán át jöttek be, és ahogy elérték Észak-Erdélyt, innen keletre fordulva jutottak el Moldvához. Makkai elsőnek mutatta ki, hogy téves e feltevés. Bemutatta, hogy a vlachok Moldvából, Máramaros, Szilágy és Kolozs megyéken át érkeztek.[4]

1326-ban, Máramaros megyéből van hír az oláhokról. 1331-ben szintén említik őket Észak-Erdélyben és Kolozs megyében. Egy 1332-ből származó okmány 13 oláh települést említ Valkó vár környékén, Szilágy megyében. 1365-ös máramarosi adat szerint egy Valk nevű vajda engedélyt kért oláhok idetelepítésére. Szatmár megyében az első vlach falut 1379-ben alapították. Szilágy megyében 1387-ben tíz magyar falu létezett. Ugyanezen megye hegyes délkeleti részén még ebben az évben 12 vlach falut létesítettek.

Dokumentumok említést tesznek vlach, besenyő településekről Nyugat- és Kelet-Erdély határai mentén. A vlachokat határőrként telepítették hegyes vidékekre, a még lakatlan részekre, Erdély és Nagyalföld közötti területre, azért mert e balkáni pásztornép megszokta a kemény hegyi életmódot. Szőllőssy említi, hogy minden bizonnyal a szászok után érkeztek, mert sok rumán települési név elrumánosított szász név.[5] A magyar földesurak Moldvából sok oláhot hoztak erre a területre. 1375-ben lett először engedélyezve, hogy betelepedhessenek a magyar falvak belsejébe is. Török Sándor említ egy érdekes korabeli szokást: amikor a földesúr engedélyt kapott az idegenek betelepítésére, ezeket a népeket a falu határa mellé „ikerfalvakba” telepítették. Ezek az „ikerfalvak” megtartották az eredeti magyar nevüket, de ahhoz oláh ragot toldottak. Kolozs megyében három ilyen „ikerfalu” is található.

Az oláh falvak melyeket Erdélyben okmányok említettek a XIII.-XIV. században, ma már nem léteznek, mert az oláhok tavasszal elhagyták téli szállásaikat, felmentek a hegyekbe az állatjaikkal, és ősszel nem mindig jöttek vissza ugyanarra a helyre. 1373-ban egyes csoportjaik még mindig sátorban laktak. A XV. században alakult ki állandó települési rendszerük, ezért ez időtől kezdve már fennmaradtak faluneveik.[6]

            A XV. században az oláhok nagy tömegben érkeztek Erdélybe. Az előző két században az oláh betelepülés csak a nomád életforma következménye volt, de a XV. században az oláhok Magyarország részére munkaerő értékké lettek, mivel megtelepedtek. Ez is hozzájárult elszaporodásukhoz. Ez időkben, a földesurak birtokain telepedtek le, a már régen megalakult magyar falvak mellett, mint Jófő, Déva, Solyomkő, Kővár és Gyula. Ezek az új települések a nyugati és északi hegyes területeken alakultak. Hunyad megyében a XV. században 389 oláh falu alakult, Hunyadban 134 és ezekből 67 a magas hegyek között. Északon és északnyugaton az okmányok szerint 109 új oláh falu létesült. A fennmaradó 79 faluból 27-ben alig volt oláh lakos.

            Délnyugat-Erdélyben Hunyad megyében a XV. században nagy volt az oláh befolyás. Bánát megyében az oláhok szintén megjelentek, de a lakosság többsége még szláv és magyar volt. Azon erdélyi területeken, ahol a szászok és székelyek éltek, a XV. században még nem voltak oláhok. Az oláh települések száma a XVI. században megnövekedett: Bihar megyében 216, Arad megyében 165. Legtöbbjük Belényes, Magyarcsík és Világos területén telepedett le. Egy okmány azt említi, hogy Belényes és a többi szomszédos területeken 10 magyar település három évszázadon át természetes szaporulattal 27-re gyarapodott. Ez azt bizonyítja, hogy az oláhok szaporulata nem természetes következmény, hanem bevándorlás eredménye. Mind ez ideig az oláhok Nagy-Magyarországra való betelepedésének okairól beszéltünk, arról, hogy miként telepedtek le az erdők, hegyek, völgyek és patakok mentén, ritkán lakott vagy lakatlan területekre. Később, mikor a földesurak behozatták őket földművelésre, letelepítve őket a magyar falvak mentén, ezt a telepítési irányzatot megzavarták a háborúk.

            Habsburg Rudolf császár (1576-1608) Erdélyben megritkította a székely magyar lakosságot, mivel állandóan harcban álltunk velük, szabadságunk megtartásáért és visszaszerzéséért. Azok sínylették meg a harcok következményeit, akik települései a főutak közelében voltak. Egy okmány azt tanúsítja, hogy Karámsebes és Szászvár közötti terület magyar lakosságát teljesen kiirtották. Az oláh vajda Radu engedélyt kért, hogy e kipusztított területre betelepülhessen. Megkapta az engedélyt. 1664-ben egy másik oláh bejövetel a szász földet kezdte eloláhosítani. Ugyanekkor kezdték az oláhok a Mezőség magyar falvait is benépesíteni. (Török, 218)

            A török elleni hosszantartó harcok következtében a magyar lakosság nagyon megfogyatkozott, de azután, hogy a Habsburgok „felszabadítottak” bennünket a török megszállás alól, e „felszabadítás” majdnem teljesen kiirtott bennünket. Az ország nagy része lakatlan területté vált és a kihalt területekre a Habsburgok Európa minden kalandvágyó népét ide telepítették. A Habsburgok célja ezzel az volt, hogy gyengítsék a protestáns németek erejét, ugyanakkor erősítsék önmaguk helyzetét Magyarországon. Ez időben kezdték kiheverni a 30 éves háború véráldozatát. Azzal a Habsburg módszerrel, hogy Németországból németeket telepítettek Magyarországra, sikerült gyengíteni az országot. Tudták, hogy az idegen betelepítéssel megosztják az ország demográfiai összetételét, és így gyengítik életerejét. Hogy még jobban fokozzák életerőnk elhalását, elhatározták, hogy hathónaponként minden bűnözőt, nemi beteget, szifiliszest, kéjnőt lehajózzák a Dunán Németországból és Ausztriából Magyarországra.

Lipót császár tábornaggyá léptette elő és aranygyapjú renddel jutalmazta Karaffá-t csak azért, mert hűen végrehajtotta magyarirtó rendeleteit. 1697-es császári rendelet szerint bárki, aki megöl egy „lázadót”, az a „lázadó” teljes birtokának a felét örökli. Ennek következtében sok idegen magyar nemességet nyert. Lipót császár elfogadta Kolonics tábornok javaslatát, miszerint azt a területet, amit visszafoglaltak a töröktől, tegyék ugyanazon ügyintézés alá, mint a többi osztrák területet. A császárnak szándéka volt hazánkat véglegesen Ausztriához csatolni. E kérdést a magyar nemesség elé terjesztette jóváhagyás végett. Amikor látta, hogy nem kapja meg a várt eredményt, foganatosított egy olyan rendeletet, amely megkövetelte a birtok hivatalos tulajdonjogi igazolását. 300 év elmúltával, sok harc és pusztítás következtében sok esetben ez lehetetlen volt. Ha viszont a magyar tulajdonos nem rendelkezett ilyen igazolással, akkor a birtokot egyszerűen elkobozták. Azok a szerencsésebbek, akik igazolhatták birtoklásukat, csak abban az esetben kapták azt vissza, ha fizetni tudták a nagyon nagy „hozzájárulást”. Ha nem rendelkeztek ezzel az összeggel, akkor tőlük is elkobozták a birtokot.[7]

A szomszédos népek betelepülése Magyarországra már az előbb említett Habsburg betelepítés előtt megkezdődött. Amikor az őrségi magyarok, vagy kihaltak, vagy életnehézségi okokból elhagyták otthonukat, németek és horvátok szállták meg e térséget. Északon, a Felvidéken a tótok (szlovákok) ruszinok, északkeleten pedig a vlachok.

            Magyarország déli része, melyet Bánát-nak nevezünk, 1718-ban szabadult fel a török megszállás alól, s ekkorra e terület majdnem elnéptelenedett. A korabeli középkori bizánci írók szerint ez a terület volt Magyarország legnépesebb és leggazdagabb területe. 1718 után csak 700 személy élte túl a pusztítást.

            Erre az elpusztított területre valóságos népvándorlás indult a szomszéd államok területéről. Jöttek oláhok nagy számban Erdély közepébe és az Alföld keleti szegélyére is. Találunk közöttük „arumunok”-at, akik egyenesen Görögországból a régi Vlachia Mare-ből érkeztek.[8]

Összegezve a fenti ismereteket: a tatárjárás tette lehetővé az oláhok XIII. századi erdélyi első betelepülését. Láthattuk, hogy az első oláh csoport közvetlen a tatárjárás előtt lepte el Kunországot, amely később Wallachia lett. Ez csak akkor következhetett be, amikor a kunok menekülni kényszerültek a tatárok elől. Kunország megszünte és az 1241-es tatár visszahúzódás alkalmat adott egy egységes vlach terület kialakítására. A visszamaradt néhány kun, az Erdélyből idevándorolt kevés magyar és néhány bolgár jelenléte nem jelentett ellenindokot a vlachoknak ahhoz, hogy ezt a területet egyszerűen Wallachiának nevezzék el. Az első időben, a vlachoknak egy egységes terület megszervezése saját népük vándorló életformája miatt volt nehéz feladat. Vlach népeket találunk, éppen vándorló életformájuk miatt, Görögországban, Bukovinában, Kelet-Magyarországon és a Krimi félszigeten.[9] A vlachoknak ugyan csak részleges politikai függetlenséget sikerült elérniük, mert IV. Béla (1235-1270) a tatárjárás után 1242-ben ezt a területet Magyarországhoz csatolta és hűbéri viszonyban odaadta a Máltai Lovag rendnek. E terület neve Ungro-Vlacia.  A vajdának, e terület urának címere Ungro-Vlach vajda. Így, ezzel az aláírással látta el leveleit, melyeket Görögországba vagy Bulgáriába küldött. A Magyarországra való vlach betelepedés egyéni, családi elhatározáson alapult. Sok év telt el, miután a vlachok egyesültek és politikai célzattal léptek fel. Hosszú időn át egyedüli céljuk a politikai függetlenség kivívása volt, de ez nem sikerült a XIX. század második feléig. Korábban nem beszélhetünk egy különálló oláh megmozdulásról. Az oláhok XVIII. század előtti törekvése, hogy népüket Erdélyben, a székelyek, magyarok és szászok után, mint a negyedik nemzetiségi csoportot elismertessék, lehetetlennek bizonyult. A francia forradalom előtt, 1789, a vlachok nem érhettek el ilyen szociális állapotot, mivel a magyar nemesség és székelység kötelessége volt az ország védelme, ezért ők élvezték a politikai döntő jogot. Magának a magyar jobbágyságnak sem voltak ilyen jogai. Ezért a magyar kormányok nem adhatták meg az oláhoknak, akik ugyancsak jobbágyok voltak, azt, amit saját jobbágyaiktól megtagadtak.

            Az oláh nemesség viszont, mint a magyar nemesi osztály tagja, politikai tényező volt az ország ügyeinek intézésében. Az oláh jobbágynak pedig ugyanaz volt a sorsa, mint a magyar jobbágynak. Ezen a téren nem volt megkülönböztetés. A Habsburg uralom alatt a jobbágyoknak nem volt joguk politikai határozathoz. Ahhoz, hogy a magyarok elismerhessék az oláhok követelését, meg kellett volna szüntetniük a kor hűbéri társadalmát, de ez a fennálló Habsburg elnyomás miatt lehetetlen volt. Ugyanez ellen az elnyomás ellen lázadoztunk és harcoltunk évszázadokon át mi magyarok is.

            Itt ki kell emelnem, hogy a török felszabadulás után, Erdély elvesztette függetlenségét és Habsburg tartomány lett. Ahhoz, hogy a jobbágy felszabadulás megtörténhessen, a tőkés gondolkodásmódnak és az egyéni meggazdagodás versenyének kellett volna megváltoznia. Erre az elnyomás alatt nem volt meg a lehetőség. A jobbágyok még a korábbi életszínvonalat is elvesztették. Az oláh követelés Habsburg sugallatra támaszkodott. Az volt a Habsburgok célja, hogy egyezségre hozzák a görög katolikusokat a római katolikus egyházzal, s így egyensúlyba kerüljenek a protestáns magyar egyházzal. A terv szerint megszületett a kiegyezés. A Görög Katolikus Egyház elismerte a római katolikus egyházat, a Római Katolikus Egyház  nem támadta a görög katolikus ceremóniákat és papjaik megházasodását. 1735-ben a görög katolikus püspök, Klein Innocent elindította a dákó-román elmélet hirdetését és kinyilvánította, hogy mivel az oláhok a dákok és rómaiak leszármazottai, tehát őslakói Erdélynek, ezért minden jog, amit a többi nemzet élvez, az oláhokat is megilleti. A Klein püspök által meghirdetett elmélet annyira elterjedt az utolsó ötven év alatt, hogy mozgatója lett az erdélyi oláh lázadásnak, mely Horia Klosca  vezetésével tört ki 1784-ben. Fél évszázaddal később, 1848-ban, amikor Erdély ismét Magyarországhoz került, a magyarok Habsburg-ellenes forradalmának eredményeként felszabadultak a jobbágyok. Minden jobbágy egyforma jogot, szabadságot kapott. A hűbéri rendet eltörlésekor a székelyek többsége paraszt volt. Mivel minden magyar paraszt felszabadult, és egyenlők lettek, ezzel az intézkedéssel a székelyek előjoga megszűnt. Ráadásul, mivel támogatták a magyar szabadság-törekvéseket a Habsburgokkal szemben, kétszeresen üldözöttek lettek saját hazájukban. A Habsburgok első számú ellenségként kezelték őket, az oláhok pedig előnyben részesültek Habsburg oldalról, mert megbízhatóbbnak tekintették őket. (Török, 221)

            A XVIII. század különösképpen kedvező volt az oláhok részére, nagy magyar területek bekebelezésére. Mária Terézia  az 1769 és 1780 közötti években több ezer katasztrális holdat adományozott az oláhoknak Besztercebánya, Nagybánya és Hátszeg területein, azzal a meghagyással, hogy őrködnek e magyar határok övezetein. Az őrködésben nem mutattak nagy erényeket a törökkel szemben. Ez a földadomány lett az alapja a rumán nemzeti kincsnek, és kiindítója lett a mozgalomnak, amely még több magyar föld felvásárlását sürgette.

            Az 1848-as szabadságharc után a Habsburgok bizonyos földadományozásra kényszerültek a kedélyek lecsillapítására. 1 655 774 katasztrális holdat osztottak szét, főként az oláh a jobbágyok között, mert a székely és magyar jobbágyokat, akik általános szabadságért harcoltak „lázadók”-nak tekintették, az oláhok pedig, akik hátbatámadták a magyar szabadságharcosokat, előnyben részesültek. A földadomány nagy részét közöttük osztották ki. (Szőllőssy, 75)

A szabadságharc utáni Bach korszakban, a megtorlás időszakában, amikor a Habsburgok elkobozták a hűtlen magyar nemesi birtokokat, e földeket a német, szerb, oláh és tót nemzetiségűeknek adományozták.

            Amikor magyar népünk fellázadt, és élet-halál harcát vívta a Habsburg önkényuralom ellen, amely évszázadon át leigázott, és megalázott bennünket, akkor az oláhok fegyverrel támadtak ránk. Miért? Azért mert egy teljes évszázadon át szerettek volna megszabadulni az erdélyi hűbéri kötelékektől. Hátbatámadtak bennünket, annak dacára, hogy a körülményekhez mérten többet kaptak, mint amit elvárhattak. A kezdetben ezért nem is akartak elválni tőlünk, és egyesülni a wallachiai oláhokkal. A vlachok, kik határainkon kívül éltek, nem is jöttek az erdélyi oláhok segítségére, amikor sikerült 1848-ban levernünk őket. Az erdélyi oláhok csupán a régió negyedik etnikumaként való elismertetést követelték maguknak.

            Kossuth Lajos javasolta, hogy a fél millió magyar nemesség helyett, a kilencmillió népet illeti meg a politikai létjogosultság. Ez minden népnek, nemcsak a magyarnak, megadta volna a teljes politikai szabadságot. Azonban nem valósulhatott meg, mert végül is orosz segítséggel az osztrákok győztek. Az oláhok újból fellázadtak, s védtelen falvak népeinek ezreit ölték meg. Az oláh veszély ránk nézve még nyilvánvalóbb lett, amikor Wallachia és Moldva egyesült, 1861-ben.

Ez időben hazánk a Habsburg Birodalomhoz tartozott, és Európa egyik nagyhatalmának számított. Elméletileg semmi oka nem volt, hogy féljen egy most alakult, kis balkáni államtól (Wallachia). Erdély megtartotta magyar jellegzetességét. Erdélyben minden város magyar volt, kivétel egy néhány szász várost. A magyar paraszt a Nagyalföldet népesítette be. Kereskedelmi utak, vasutak mind magyar tulajdont képeztek. Kelet-Erdély nagy részében székely magy