DR. BOBULA IDA

MAGYAR NAGYASSZONYOK

SAROLT

   A magyar történetírás legrégebbi forrásai néhány éles, jellemző mondattal világítják meg azt a nőalakot, aki asszonyaink közül talán a legtöbb joggal tarthat számot a késő utódok érdeklődésére. Ez Sarolt, Szent István édesanyja.

Nemzedékek, melyek közel ezer év pazarlása után, fájó érzéssel próbálják összekeresgélni ősi kultúránk, nemzeti életformánk maradék morzsáit, Sarolt alakjában megtalálhatják annak a magyarságnak női eszményét, melyet még nem alakított át idegen fajok életszemlélete, amelynek még nem voltak idegen gondolatrendszerekből kölcsönzött értékítéletei.

Sarolt sajátságosan magyar jelenség, erős emberasszony, bölcs állam‑asszony, akinek ereje és bölcsessége az ősi magna materek jellemvonása.

Ott áll történelmünk kezdetén, vele alkonyul a pogány világ és vele kezdődik a magyar kereszténység.

Sarolt elsőszülött leánya volt Gyula vezérnek, aki Erdélyben a fekete magyarok felett uralkodott.

Querfurti Bruno írásaiból tudjuk, hogy még Szent István idejében is erősen megkülönböztették a magyarság két alkotó elemét, az ország nyugati részeiben letelepült fehér és a fekete keleti ugorokat. Két, szoros szövetségben élő rokon nép, mégis két külön nép voltak és a magyar politikának első problémái közé tartozhatott a kérdés, hogyan lehetne a kettőt eggyé kovácsolni.

Gyuláról tudjuk, hogy megjárta Bizáncot, a középkori kultúra ragyogó székhelyét, összeköttetésben volt a virágzó, ez időben magas műveltségű török-bolgár birodalommal, ahol fel is vette a keresztséget. A maga korában rendkívüli széles látókörű, nagytapasztalatú államférfi lehetett, aki már belátta, hogy a fehér és fekete magyarok összeolvasztása egységes nemzetté, erejük egyesítése egy uralkodó alatt, nagy hatalommá tenné a magyarságot.

   A nagy elgondolás szempontjából talán szerencsés véletlen volt, hogy Gyulának nem volt fia. Sarolt fiú-leány volt. Gyula örökének reá kellett szállnia. A fehér magyarok leendő ura, Géza éppen megfelelő korban lévén, kézenfekvő volt a két nép egyesítésének gondolata egy bölcsen szerzett házasság útján. Az elsőszülött leány feladata lett, hogy segítsen megvalósítani apja elgondolását, az egységes és keresztény magyar birodalmat. De nem tehette volna ezt, ha nem lett volna maga is a nemzet lelkéből lelkezett, ízig-vérig a régi magyar nőideálnak megfelelő asszony.

A vezérek korának hiányos történelmi forrásait hiába vallatjuk nő-nevelési adatokért, de feltehetjük, hogy Sarolt neveltetése átmenet volt a mód között, melyben egy szabad keleti lovasnép törzsfőnökének leánya és egy trónra szánt bizánci hercegnő nevelkedett abban az időben.

Bizonyos, hogy már születésekor két világ hajlott feléje, az ősi pogány kultúra és az új keresztény szellemvilága. Valószínű, hogy megkeresztelték. De bizonyos, hogy törzse asszonyai megtartották szü­letésekor a másik szertartást is. Összegyűltek férfi szemektől távol és bort öntve a serlegbe, azt a legöregebb asszony felajánlotta a pogány Nagy-boldogasszonynak, ahogy azt ma is megteszik a szegedkörnyéki asszonyok. Mert ha elmaradt volna ez az áldozat, az újszülöttet nem vette volna gondjába mind a hét Boldogasszony, nem őrizték volna meg a gonosz Szépasszony által hozott veszedelemtől, nem adott volna neki a Nagyboldogasszony boldog és termékeny asszonyi életet. Pedig bizonyos, hogy törzse öregasszonyai ezt kívánták számára biztosítani.

A vezér gyermeke már pici korában felcicomázott és kényeztetett csöpp bálvány lehetett, akinek első bizonytalan lépteit derűs szeretettel nézték az öreg harcosok és fiatal leventék.

Valószínű, hogy járni és lovagolni körülbelül egyidőben tanult meg az apró hercegnő. Igazi lovasnépnek nemcsak a férfiai lovasok: a magyar nő is éppúgy lóra termett, mint a magyar férfi. A honfoglalás és a vezérek korabeli sírokban számtalanszor találják a régészek a női csontok és női ékszerek mellett a halottal együtt eltemetett lófejet, mert a nő halálakor is leölték kedves lovát.

De vajon mi lehetett a serdülő leány időtöltése, szórakozása?

A szövéssel-fonással, kenyérmag-őrléssel foglalkozó szolgálókat bizonyára el-elnézegette Sarolt, de alig hihető, hogy maga is közéjük ült volna. Inkább úgy képzelhetjük el, amint a vének beszédét hallgatja az ország és világ dolgairól. Ha pedig kedve támad, lóra kap és kergeti a vadat naphosszat a hatalmas őserdőkben, korra és rangra hozzáillő leányok és legények társaságában.

Kétségtelen, hogy korán megtanulta Sarolt az íj és nyíl használatát, valószínűleg a kardét is. Szükséges volt ez egyrészt a vadászathoz, másrészt a bizonytalan közviszonyokra való tekintettel. Kellett, hogy a nő is tudja védeni magát, különösen a fejedelemasszony.

A levegő, a napfény, a szabad mozgás nevelhették Saroltot azzá a rend-kívül szép fiatal nővé, akinek szépségéről még a róla ellenszenvvel nyilatkozó külföldi források is tanúságot tesznek.

Nem lehetetlen, hogy ismerte és használta a finom bizánci parfümöket, szépítő szereket is, mindenesetre módjában állt, hogy megtegye. Valószínűbb azonban, hogy használta a leghatásosabb szépítőszert, a tiszta vizet. A mosdás és fürdés kultúrája ugyanis lénye­gesen fejlettebb volt a magyaroknál, mint más népeknél. Erre mutat, hogy a bizánzi udvari ceremóniakönyvek a hordozható fürdőt, melyet a császár táborozáskor használt, „magyar fürdő” néven emlegetik.

Nemcsak testi, hanem lelki tulajdonságok terén is kivált Sarolt. Szellemi képességei, melyeket apjától örökölt, kétségkívül nagyok voltak.

Bizáncban ezidőtájt a hercegnők már komoly oktatásban részesültek. Voltak közöttük nagy számmal irodalmat pártoló, irodalommal, történetírással, teológiával foglalkozó hölgyek. Voltak, akik egy-egy császár mellett titkári teendőket végezve, részt vettek a birodalom adminisztrálásában. Mégis nem látszik valószínűnek, hogy Sarolt műveltsége ilyen természetű lett volna.

Bizonyára részesült valamelyes vallásoktatásban, de ez nem hatotta át érzésvilágát. A körülötte élő nép ősi hagyományai közelebb állhattak fiatal szívéhez, mint a bolgár papok beszéde a megfeszített Istenről. Sarolt bizonyára meghallgatta a papokat és elhitte, hogy igazuk van, de azért tovább hitte azt is, amit a pogány varázslók, javasok, nagytudományú öregasszonyok beszédéből összeszedett.

Ami igazán érdekelte, az nyilván, közügy volt, az ország és az uralom dolga; a családja mestersége. Apja környezetében látnia kellett, hogyan intéződik egy ország vezetése, mik a célok, feladatok, nehézségek és megoldások. Sarolt gyakorlati politikát tanult és idővel an­nak mestere lett.

Nem tudjuk, volt-e Gézának és Saroltnak beleszólásuk saját házasságkötésük dolgába. Az idők szokásait ismerve, azt kell hinnünk, hogy nem. A házasságot a szülők szerezték. Régen megbeszélt dolog lehetett Gyula és Taksony között, hogy amikor Sarolt eléri az asszonykort, ami ebben az időben a 12-13 éves kor volt, megtörténik a házasság.

   A frigy szerencsésnek bizonyult. Saroltnak tetszett Géza férfias erélye, még ha néha erőszakossággá fajult is. Tehetsége, hatalmi ambíciói éreztették Sarolttal, hogy méltó párra talált. Az ifjú fejedelem pedig boldogan láthatta, hogy felesége nemcsak szép, szerelmes asszony, hanem ezenfelül valódi szövetséges és uralkodó társ, akinek ereje az övét megkettőzteti. A két fejedelmi lélek megértette egymást és igyekezett, hogy egységes, gazdag, erős országot adhassanak fiuknak, aki már minden magyarok ura lesz.

Géza és Sarolt elérkezettnek látták az időt, hogy népükkel felvétessék a kereszténységet. Az államérdek bölcs felismerése láttatta be velük, hogy pogány nép nem maradhat meg a keresztény Európa közepén.

A krónikás nem mondhat nagyobb dicséretet Saroltról, mint mikor a nőuralomnak szóló rosszallással megállapítja, hogy Géza politikáját ő irányította. „Az egész országot hatalmában tartotta, férjét és ami férjéé volt ő kormányozta^”, írja querfurti Bruno, aki személyesen ismerte Géza és Sarolt udvarát.

Ez az idegen krónikásoknál vissza - visszatérő csodálkozó rosszallás hangja.

Merseburgi Thietmár egyenesen durván támad Sarolt ellen és azt mondja, hogy „mód felett ivott, katonamódon lovagolt és egyszer egy férfit, szertelen haragra gerjedve maga megölt. Jobb lenne, ha mocskos kezeivel az orsót forgatná és bolondeszét türelemmel fékezné.”

Ez az utóbbi tudósítás nem hiteles. Thietmár Saroltot nem ismerte, csak hírét hallotta nyilván szláv, vagy német emberektől. Nemzeti hagyományaink Sarolt alakját, mint szép, jó, erős asszonyét őrzik. Csak idegen szemlélők, kik a nemzet lelkét és hagyományait nem érthették, voltak hajlandók Gézát - ki feleségének annyi szabadságot enged - az asszony rabjának látni, Szent István anyját pedig részeges, elférfiasodott szörnyetegnek.

Gézáról tudjuk, mert műve hirdeti, hogy bölcs ember és talpig férfi volt. Saroltnak pedig egész asszonynak kellett lennie. Elhisszük róla, hogy katonamódra ülte meg a lovat és úgy járta az országot, melyet egyébként nehezen ismerhetett és érthetett volna meg. Elhisszük, hogy bort ivott, mint nem egy magyar asszony, de biztosra vesszük, hogy ennek a méltóságára büszke fejedelmi asszonynak soha nem ártott meg az ital.

Elhisszük, hogy egyszer, valami nagyon súlyos ok miatt felindulva, saját kezűleg leütött egy embert, ami mellesleg azt mutatja, hogy volt benne személyes bátorság. De nem szabad elfelednünk, hogy a tizedik században vagyunk, a központi hatalom egységbe szilárdításának időszakában, mikor a lázadással szemben a fejedelem, vagy fejedelemasszony csak rögtöni megtorlással tud tekintélyt tartani.

   A kereszténységgel vegyes pogányság, melyet a hittérítők Géza és Sarolt szemére vetnek, volt az egyetlen mód arra, hogy ez a nyakas nép elfogadja az új tant. Ha már Géza erőszakolja a kereszténységet, ezt csirájában elfojtotta volna nálunk a pogánylázadás. Itt a helyes eljárás éppen  Géza fejedelem és Sarolt asszony eljárása volt. Ismeretes, mikor Saroltnak szemére vetették, hogy férje sem keresztény, sem pogány, hogy két istent imád, Sarolt azt válaszolta: A fejedelem elég gazdag hozzá, hogy két istennek áldozhasson.

Bölcs, erős asszonynak kellett lennie. Bizonyos hogy befolyásolta Géza politikáját, ezt az erélyes, szerencsés, összeolvasztó, egységes nemzeti politikát.

Géza halála után Koppány követelte magának az országot és Sarolt kezét. Ha Sarolt nem lett volna több, mint korának hatalom- és élvsóvár bizánci császárnői, akkor ezeknek bevált módszerével Koppány felesége lesz és őt segítette volna uralomra. Sarolt hűséges magyar asszony volt, ki hű maradt nemcsak Géza emlékéhez, de mindenek előtt a nagy politikai elgondolásához, az egységes keresztény birodalom eszméjéhez. Nem lett Koppány felesége.

Merseburgi Thietmárral szemben bebizonyította a történelem, hogy nagy kár lett volna Sarolt fejedelemasszonynak az orsót forgatnia, elszakadó szálakat szőnie-fonnia. Az ő erős és áldott keze, amit bölcs tanáccsal, asszonyi megértéssel szőtt, az tartott ezer évig.

Nagy volt, mint feleség és anya, mint ember, és mint államasszony. Alakja nemcsak egy kiforrásban levő fiatal lovasnemzet ideálja lehetett, de ezer év után is változatlan tisztelettel fordulhat feléje emlékezésünk.

TELEKI BLANKA
GRÓFNŐ

   A bérces Erdélyben született gróf Teleki Blanka. Atyja nagyeszű, klasszikus műveltsé­gű de különc természetű főúr; anyja Brunswick grófnő volt, testvére annak minden szépért és jóért lelkesülő Brunswick Teréznek, akinek nevéhez az első magyar kisded-óvóintézetek létesítése fűződik. Brunswick Teréz a kisdedóvás csírájából akarta kifejleszteni a magyar nőnevelést,  de kora nehéz viszonyai között csak első lépést tudta, megtenni. Eszmeit a megvalósítás felé húga, Teleki Blanka vitte tovább.

   A fiatal leánynak a képzőművészetekhez volt tehetsége, szépen rajzolt, festett, mintázott. Nagynénjével együtt ment egy - abban az időben még árész vállalkozásnak számító - európai tanulmányútra. Bejárták Német és Franciaországot, Svájcot, ahol Brunswick Terézt mindenütt a nevelő intézetek, Blankát a képtárak érdekelték, míg a társaság harmadik tagja, Blanka húga, egy fiatal francia ábrándos szemeit látta maga előtt. Ez lett De Gerandoné - a kiváló erdélyi pedagóga, De Gerando Antonina anyja.

  Teleki Blanka grófnő a magyar reformkor forrongásai idején megérezte, hogy kritikus időkben a tehetség nem vonulhat el a művészet elefántcsont-tornyába. Cselekedni kívánt és valószínűleg nénje hatása alatt, - úgy látta, hogy a teendők sorrendjében a nevelés az első. Ő tehát nevelőintézetet nyitott fiatal leányok számára. Lővey Klárát vette maga mellé segítőtársnak és e együtt nagy gonddal formálgatta a reá bízott fiatal lányok lelkét. A történelem tanítását Vasváry Pálra bízta, az ifjúság egyik vezér alakjára. Nyíltan rokonszenvezett a nemzeti törekvésekkel, de túlzásba nem esett. 18 márciusában, mikor az ifjú Jókait elragadta a forradalmi láz és vezércikkben szólította fel a nőket láncaik lerázására, gróf Teleki Blanka higgadt írásban felelt, melynek tartalma címében van: „Előbb reform, aztán nőemancipáció”. Először emberségre való nevelést kell adni a nőknek - hirdette, - csak azután lehet rájuk bízni nemzeti feladatokat.

Intézete sajnos csak két évig működhetett, - akkor elsodorta a szabadságharc vihara. A leányokat haza kellett küldeni, a tanárok bevonultak katonának. Gróf Teleki Blanka a nagyváradi hadikórházban ápolta a sebesülteket, majd mikor minden elveszett, családja ősi birtokára vonult, Pálfalvára. Innen idézte maga elé a Pesten működő hadbíróság.

Hogy lelkét megtörjék, teljes félesztendeig tartották ablaktalan, vaksötét börtönben, nyomorult fek­helyen, hitvány élelemmel. Addig egyszer sem hallgatták ki. Csak hat hónap múlva hallotta meg, hogy azzal vádolják: az ő intézetéből indult ki az egész 1848-as magyar szabadságharc. Halálos ítéletet kértek fejére. Mégis oly feltűnően hiányoztak a bizonyítékok, hogy a hadbíróság nem tudott halálos ítéletet hozni. „Csak” tíz évi láncban töltendő várfogságra ítélték. Kufstein várába vitték, hűséges társnőjével, Lővey Klárával együtt. Ott szenvedtek hosszú éveken át. De célját nem tudta elérni az elnyomó hatalom: Teleki Blankának csak teste ment tönkre, büszke lelke soha nem tört meg.

Ismételten tanácsolták neki jóakaratú emberek, hogy kérjen kegyelmet - nem tette. A nagy nevelőnő tovább nevelt ragyogó példájával, melynek kincse ma is mindnyájunké, árát egyedül ő maga adta meg. Mikor Rudolf királyfi születésekor minden politikai fogoly kéretlenül is visszakapta szabadságát, a börtönből egy súlyosan tüdőbajos és majdnem teljesen megvakult öregasszony jött ki. Még egy ideig éldegélt családja körében és azután csendesen visszaadta hősi lelkét az Úristen kezébe, tisztán és töretlenül, a minden idők legnagyobb magyar asszonyainak egyike, Teleki Blanka grófnő.

DAMJANICHNÉ CSERNOVICS EMILIA

   Az 1848 - 1849-es magyar szabadságharcot megelőző években Damjanich János Temesvárott szolgált, mint aktív kapitány. Édesanyja temetésére Aradra utazott és ott látta meg távoli rokonának, Csernovics János aradi főbírónak leányát, Emíliát.

  Az egészen fiatal leányka és a férfikora delén lévő daliás kapitány megszerették egymást. A leány vagyonos

családja nem örült e szerelemnek, mert Damjanich mögött sok szerelem híre állt. De Emília makacsul ragaszkodott választottjához, és végül 1847-ben hozzá is ment feleségül.

 Damjanich és felesége Temesvárt éltek - nagyon boldogan. A hadosztály parancsnoka Haynau volt, ki gyakori vendég volt Damjanichéknál, s szorgalmasan dicsérgette a szépasszony főztjét. Egy alkalommal becsmérelni kezdte magyarokat, s Damjanich tiltakozni merészelt.

- Mióta, magyar Ön? - kérdezte Haynau elképedve.

- Mióta Magyarországon születtem! - felelte - Damjanich.

- Akkor egy óra múlva indul Olaszországba! - adta ki a parancsot Haynau. Emília a tábornagyhoz rohant, de csak pár órai haladékot tudott kieszközölni férjének indulnia kellett az olasz frontra, ahonnan csak 1848-ban hívta vissza a nemzeti kormány.

  Damjanich őrnagy, később tábornok, Batthyány és Kossuth bizalmának letéteményese lett. Győzelemről győzelemre vezette seregét, tartották róla, hogy nem fogja a golyó. De egy felboruló kocsiból esve lábát törte, s megbénult, amikor a legnagyobb szükség lett volna reá.  Kossuth akkor aradi várparancsnoknak nevezte ki.

     Arad népe mámoros lelkesedéssel, fáklyás menettel ünnepelte Damjanichot. Milyen büszkén érezhette a fiatalasszony választása igazolását. De már útban volt a szabadságharc leveréséhez behívott orosz hadsereg és csakhamar bekövetkezett a nemzeti ügy katasztrófája.

A magyargyűlölő Haynau szabadkezet kapott és Damjanich is a halálra ítéltek között volt.

Emíliának megengedték, hogy utoljára találkozzék urával. Ezután a szerelmes fiatalasszonynak végig kellett szenvednie annak a tudatnak iszonyát, hogy urát kötéllel megfojtják, miután végignézették vele valamennyi társa halálát.

Damjanichné és társnői - akkor mutatták meg, hogy milyen fából vannak faragva, amikor a borzalmas tragédia után nem omlottak össze, nem lettek idegroncsok, hanem folytatták a nemzet ügyének szolgálatát úgy, ahogy lehetett.

Damjanichné gyűjtést indított a rabok segélyezésére. Ezt felfedezték, s őt hadbíróság elé állították. De nem lehetett megfélemlíteni. Tovább dolgozott. Árvaházat létesített honvéd árvák számára.

1861-ben megalapította a Magyar Gazdasszonyok Országos Egyesületét. Segítőtársai voltak elsősorban Batthyány özvegye és a Wenckheim-család. Programja: segíteni ott, ahol szükség van reá.

Ínséges évek jöttek. Az Egyesület leves-konyhákat, élelmiszerosztó helyeket létesített. A szükséges pénzt hangverseny, bazár, ... stb. rendezésével szerezték.

Rendeztek terménykiállítást is, amiért „Kalarábé Verein"-nek csúfolták az egyesületet a szellemes és a közért való munkából magukat ügyesen kivonó delnők. De az ilyen hangok idővel elhalkultak és a nemzet hálás szeretete koszorúzta azt a nemes és hasznos munkát, melyet több, mint félévszázadon át végzett Damjanich özvegye az ő örökké gyászoló fekete ruhájában 

Anonyma

az első magyar sebészorvos

   Keveset tudunk róla, még a nevét sem tudjuk, azért neveztük Anonymának, névtelennek. Jobban meggondolva a dolgot, az sem valószínű, hogy ő lett volna az első sebészünk. Sokkal valószínűbb, hogy tanítvány volt és évezredeken át kifejlődött gyógyító, segítő hagyomány letéteményese. Azért nevezzük elsőnek, mert ő az első, akiről legalább valamit tudunk, ő az első, aki valamit hagyott ránk, egy orvosi műszert.

1945-ben magyar régészek feltártak egy honfoglalás kori temetőt a Szabolcs megyei Basahalom községben, számos férfi sír mellett néhány női sírt is. A nők sírjában, éppúgy mint a férfiakéban, ott voltak hátaslovuk csontjai és szerszámai. Az egyik rövid női sírban találták az egész ásatás legfontosabb leletét: egy acélból és ezüstből készült, csodálatosan precíz, finom agylékelő műszert. A földben töltött évezred után a kis acélnyelv még pergett és éles maradt.

A világ számos pontján kerültek elő mesterségesen meglékelt őskori koponyák, a trepanálás régi tudomány volt, bár gyakorlása és indokai körül még sok a megoldatlan kérdés. Néhány honfoglalás kori magyar koponyán is világosan láthatók az agysebészi beavatkozás nyomai és a csontforradások azt mutatják, hogy túlélte őket a páciens. Volt rá eset, hogy a koponyacsont nagyobb hiányát, amit talán a bolgár buzogány okozott, ezüst lemezzel pótolták. Érthető, hogy egyes szerzők arra gondoltak: ilyen komplikált operációkra talán arab, vagy görög orvosokat alkalmaztak a honfoglalók. De hát hol tanyáztak volna azokban a zivataros időkben afféle művelt és kényes idegen orvosok? Sokkal hihetőbb a válasz, amit Anonyma sírja ad hozzáértő magyar asszonyok voltak a sebészek.

Honfoglalás kori orvosnőnknek nyilván a trepanáló műszer volt a leg­drágább kincse, a nyakában hordta. Volt neki ezenkívül néhány rézgombja, továbbá fülbevalója és két karperece rossz ezüstből. Nem sokat szerzett a tudományával. De bizonyára segített sok súlyos sebesülten, segített egy hazátlan nemzetnek hazát szerezni ezer évre. Áldás emlékére!

Az adatokat közölte, Anda T. előző cikkére is utalva, Dienes István, Acta Archeologica, Budapest, 1956, Tom. VII. pp. 245-73.

                                              Piroska — Eirene (1090-1134)

            bizánci császárné - Szt. László leánya