ERDÉLYBE UTAZZ

ERDÉLY, SZÉKELYEK, MAGYAROK-HUNOK-ATILLA, MAGYAR ŐSTÖRTÉNET, HONISMERET-MAGYARSÁGTUDOMÁNY-MAGYAR NYELV EREDETE, MAGYAR VERSEK, KIRÁNDUÁS, ERDÉLYI UTAZÁS, ERDÉLYI SZÁLLÁS, SZÉKELY VICC, SZÉKELY KONYHA-MAGYAR KONYHA

BOTOS LÁSZLÓ

 

MAGYARSÁGTUDOMÁNYI ISMERETEK

 

A Szomorú magyar történelem teljes megismeréséhez

 

            „A tudomány eredeti hivatása a valóság hű megismerése, az igazság mozaikjai elkezdtek újra összeállni.  Amikor a hatalomnak alárendelt történetírás színvonalát a független történetírás megközelíti, az igazság többlete végleg a valóság hű történelem felé billentheti a mérleget.  Korunkban genetikai, mikrobiológiai, állat és növényföldrajzi tudományok bekapcsolódásával a természettudomány egyre nagyobb szerepet kap a népcsoportok vándorlásainak feltérképezésében.  Az a tény, hogy a természettudományban a tárgyilagosság szempontja kevésbé kopott meg, arra vezetett, hogy külföldi tudósok és kutatócsoportok egyre nagyobb számban ismerik fel, hogy nem a múlt eltörlő, hanem a múlt-feltáró történelem áll közelebb a valósághoz.  Érdekes módon a legújabb természettudományos eredmények éppen arra a felismerésre vezettek, hogy a magyar nép Európa ősnépe.  Tizenhét tagú nemzetközi kutatócsoport a Science Magazine-ban 2000, november 10, közölt tanulmányában bebizonyította, hogy a magyarok Kárpát-medencei múltja 40,000 évre vezethető vissza. (Semino et al. 2000. Szabó István Mihály, 2003).  A fém megmunkálásra vonatkozó hasonló bizonyítékok (Dayton, 1978, Bizánczi, 1999), valamint az írástörténeti kutatások eredményei (Varga, 2001) együttes súlya úgy tűnik, perdöntő lehet a hun-magyar rokonság kérdésében és már nem sokáig lehet visszatartani az igazság óráját.  Mindezek a vizsgálatok Attila személyére és tettéire is egészen új fényt vetnek, mélyebben világítják meg tetteinek mozgató rugóit s igazi jelentőségét.”[1]           

           

Bevezetőül két nagyon fontos elhallgatott tényre kell felhívnom olvasóink figyelmét.  Az egyik, a ló megszelídítése és ember szolgálatába való állítása.   Minden ősműveltség a folyók mentén alakult ki, hogy a folyók sodrását felhasználhatják közlekedés, kereskedés és mindennemű javak szállítására.  A mostani korszerűnek nevezett tudomány és történelem elfelejti, s bátran mondhatom, tudatosan kihagyja, nem említi, mint a haladás az emberi tárgyi műveltség, szerintem talán legnagyobb jelentőségű fejleményét, a ló megszelídítését, amely lehetővé tette a belföldi területek benépesítését.  Ennek hiányában az emberiség fejlődése nem szélesedhetett volna ki a mostani méretekben.  Hogy kik voltak az elsők, kik felismerték a ló rendkívüli jelentőségét az ember életének könnyebbé tételében?  Azt teljes pontossággal meghatározni nem tudjuk.  Nem tudjuk, mert ennek keltezése a messze ködbe, az ismeretlenségbe vész.  De annyit tudunk teljes biztonsággal, hogy az első lovas népek turáni-magyar fajú népek voltak.

            Dr. Padányi Viktor és Dr. Szilvay Gyula kutatásai egyöntetűen azt állapították meg, hogy az első lovas, kocsis nép a második évezred első századában tűnt fel és az ékírásos megfejtések kasszú néven említik. Hammurápi Akkád szemita uralkodója a kasszuktól behozott lovas harckocsisokkal győzte le Larsza uralkodóját.  Hammurápi eldicsekszik a drágán vett lovak és harckocsijaik számával.  Ez a bizonyíték a kiváltságos helyzetre, amit a ló és a harckocsi bevezetése jelentett a hadászatban.  E kiváltság, az új harcászat, fegyvernem, csak a leggazdagabbaknak volt elérhető.  A kasszuk uralma váltotta fel Hammurápi Babilon és Előázsia feletti uralmát.  A kasszuk több mint ötszáz éven át uralták ez ősi várost és az Eufrátesz – Tigris környékét.  Székvárosuk a Zab folyó pártján volt.  Asszur néven ismert, ami szumirul ló-várost jelent. 

            A kasszú ókori népet még a XIX-ik szd-i európai, indo-európai történelem sem tudta sem a szemita, sem az indo-germán népek közé sorolni. 

            „ A lovat K. e. 2 évezred közepéig, a szumir civilizáción kívül sehol a világon, tehát sem Egyiptomban, sem Indiában, sem Kínában, sem a Mediterrán Medencében, sem pedig a későbbi Európának nevezett kőkorszakbeli árja területen nem ismerték és a lótenyésztés a lovaglás is a lovasság létrehozása az ókor egyik korformáló történelmi lépése volt s így azt a népet, amelynek mind ez köszönhető, az ’alacsonyrendű munkát végző kocsisok és lovászok’ kifejezéssel intézni el, akkor ehhez nincs(kommentár.”[2]  Én egyezem nézetével ez képtelenség.  Európába a ló és kocsi a hunok, avarok, de leginkább a magyarokkal vált ismeretessé.  Ezért a lovagkor a XI. és XIV. század közötti időben érte el csúcspontját.

            Ennek ismeretében nem lehet véletlen, hogy a kocsi használata, a mi közvetítésünkkel terjedt el nyugaton.  Nyugat ezt a közlekedési eszközt vette át a magyar nevével együtt.  Németül „Kutsche”, franciául „coche”, angolul „coach”, és olaszul „coccio”.[3]  Ezért a „barbár” szóhasználat a mostani értelemben nagyfokú tudatlanságot árul el.  Ami hihetetlen, de még az ismert, befutott történészek körében is állandóan használt szóhasználat, ami most megvetni való, bárdolatlant, tudatlant jelent.  Ennek korabeli értelme kívülálló, vagyis valamilyen birodalmon kívülit jelentett. 

            A másik lekicsinylést kiváltó szó, melyet még ma is helytelenül használunk a „pogány”.  E szó, korunk legnagyobb csalafintasága, amit előszeretettel használnak ellenünk ellenségeink a nem kellően értesült történészek és a római katolikus egyház. Ezt a pogány mibenlétet Badiny-Jós Ferenc professzor fejti ki legjobban Az Istenes Honfoglalók tanulmányában:[4]

 

A bevezető részben Grandpierre Endrét és Attilát idéztem: „Mindezek a vizsgálatok Atilla személyére és tetteire is egész új fényt vetnek, mélyebben világítják meg tetteinek mozgató rugóit s igazi jelentőségét.”

Az alábbiakban fogom kifejteni Atilla igazi nagyságának a mibenlétét, célját és vallásos cselekedetének indítékait, amelyek „az igazából pogány” Rómának – mivel ellenük irányult – valóban barbár háborúskodásnak látszott.  

Atilla a Rómában túszként eltöltött időben megismerte a bűnös, kizsákmányoló, minden népet meghódítandó és rabszíjra tenni akaró, sok-sok fájdalmat, megaláztatást előidéző római világhatalmi rendszert.  Ahol a meghódított népek mind rabszolgák voltak.  Látta szenvedésüket és megismerte azon római törvényeket, melyek a leigázott népnek, még a reményt sem adta meg sorsának enyhülésére.  Ezt a kegyetlen embertelen rendszert összehasonlíthatta az igazságos szittya-hun törvényekkel, ahol minden ember szabad volt.  Még a meghódított nép is saját királya és törvényei szerint élhetett, ha elfogadta a szittya-hun vezetés alárendeltségét.  Így, ezen gyakorlat alapján vált nevében több nemzet hunná, mint pl. a gót is. Ez a nagy állameszmei különbözőség, a két nagyhatalom között, a sokkal humánosabb szittya-hun állameszme volt az  indítéka Atilla Róma elleni harcainak.

Az orrgyilkosság, amit a frank mennyasszony, Brunhilda, hajtott végre, az alvó orrlyukán keresztül kötőtűt szúrva fel az agyba, ami az azonnali halál okozója lett.  E bűntényt palástolva terjesztették azt a hazug híresztelést, hogy a tökrészeg Atilla orrvérzés következtében, fulladás áldozata lett a nászéjszakán.  Ez a körmönfont hazugság egyenesen nevetséges, mert nászéjszakán senki, de senki sem issza magát tökrészegre.  Különösen nem Atilla, akiről számos korabeli feljegyzés említi, evésben, ivásban, öltözködésben nagyfokú mérsékletességét.

E gyilkosság előre jól kitervezett gót (német) alapossággal történhetett.  Ha nem így lett volna, akkor Onegesius, Atilla után a második hatalmasság a hunok között, a halál hír hallatán nem vált volna azon nyomban a hunok legádázabb ellenségévé.  A gyors pálfordulásból az világlik ki, hogy alig várta a hírt, hogy az előre kiagyalt gót lázadás élére állhasson, és az esküvői hangulatban mulatozó hunokat meglepve megfosztja hatalmuktól. Itt megjegyzendő, hogy Onegesius nem volt hun nemzetiségű, de a cselekedeteiből ítélve, gót származást, legalább gót elkötelezettséget feltételezhetünk.

Legújabban Robers Wess ír Atilláról: „Attila sokkal kevésbé volt olyan vad mint a rómaiak, akik ezreket dobtak a vadállatok elé gyönyörködés céljából.  Sokkal kevésbé olyan kegyetlen, mint Iván a Rettenetes, Cortes vagy Pizarro”.  Tovább menve fejtegetésével:  „Róma megkegyelmezésével Attila több irgalmasságot mutatott, mint Denserich, Belizár, a Vikingek, a németek, vagy a spanyol zsoldosok, akik fosztogattak minden tekintet nélkül.” [5]  „Atilla, mint egy rendkívüli civilizáció-terjesztő, egy történelmi szükségesség – az ő elfogulatlansága és gazdag szemlélődése messze megelőzte Nagy Sándort és Caezárt – nagyon is ismeretlen előttünk, nyugatiak előtt.[6]

A hunok jellemzése és külalaki leírása több történész hagyatékából: Ammiánus és Jordanes írásaiban, mint emberi állatok szerepelnek: ez oly magas fokú gyűlöletüket tükrözi vissza a hunok iránt, hogy elvesztették tárgyilagosságukat.

A németek és az olaszok, akik ekkor ellenségeink voltak, szintén szörnyűen utálatos nemzetnek, törzsnek neveztek bennünket.  „Kegyetlenebbek a vadállatoknál.” 

A kínai krónikákban magas alkattal írják le őket, világos barna hajjal, nap barnított arccal és nagy erős orral.  Természetes hogy e nézet egy másik kultúrájú nép észrevételei. 

Friesing Ottó szerint a hunok szörnyek.  De Gardizi egy érdektelen utazó, jó vágású, kellemes kinézésű embereknek ismeri el őket.[7]

Zászlós Zsóka György írja, hogy Atilla sosem irtott ki egyetlen nemzetet, mint ahogy azt a rómaiak tették, mikor elfoglalták Carthágot és Etruszkiát.[8]  Atilla meghallgatta Ste. Genevieve-et és megkegyelmezett Párizsnak és Rómát sem pusztította el.  „Jámborságuk és naivitásuk, az emberben való bizalmuk gyakran könnyű prédává tette őket azokkal szemben, akik ügyesen használták a diplomáciát.”[9] Mi örököltük ezt a jellemet. A németekből ez hiányzott, ők jól alkalmazták a fortélyos, ravasz diplomáciát.  Ez a naivság tükröződik Atilla tettében, amikor Onegesiust az idegent emelte e vezető pozícióba.  

Most vizsgáljuk meg azokat a szittya-hun majd magyar törvényeket, amelyek Atilla indítékai voltak a kor megváltoztatására.  A törvények mindig a nép és nemzet érdekében, a népi nemzetgyűlésen hozattak. Megfellebbezni ezt, erre egyszerűen nem volt senkinek hatalma. Halálos bűnnek minősült a közszolgálati ügyekből igazolatlan kimaradás, ami árulással ért fel.  Minden fegyverforgató magyar számára kötelező volt a nemzetgyűlésen való részvétel.  A szkíta- magyarok szittya törvények szerint éltek.  Ha valaki ellenvetésül vagy ellenzékül felvetné, hogy a szittyák nem voltak hunok, annak javaslom, hogy olvassa el Priskos Rhétor történész megjegyzését, aki Atillát szittya uralkodónak nevezi. 

            A továbbiakban Grandpierre Endre kutatási tanulmányait használom, részleges felsorolással és egyes esetekben a tárgyalt anyag kihangsúlyozáshoz, további kútfők alkalmazását. (B.L.) [10]

Az ősi nemzetgyűlés a szó igaz értelmében nemzetgyűlés volt, a nemzet igaz teljes felelősségű képviselete.  A nemzet jött itt össze, hogy döntsön a saját sorsáról, a népközösség minden dolgáról és szükség esetén ítéljen is.  

1.      A vezér, a főbírók, országbírók felelőséggel tartoznak a nemzetgyűlésnek.

2.      Minden vezető, tisztségviselő a nemzetgyűléstől nyeri megbízatását.

3.      A nemzetgyűlés – miként erről Kézai tudósít – a legfőbb bíró ítéletét is megsemmisítheti, ha azt hibásnak találja.

4.      A fővezér – illetve a vezérek tanácsa – akinek személye háborús időkben, mint egy nemzet önvédelmének megtestesülése – a hadiállapot tartalma alatt élet és halál ura, ámde ez nem eshet a közszabadság, a nemzetérdek és az igazság rovására.

5.      A nemzetgyűléseken a falu nagyok révén az ország e legkisebb közösségei, a községek is képviseltették magukat.

6.      A közügy, államügyek intézésében, az állam vezetésében, minden egyes magyar személyesen és tevőlegesen részt vett.  A nemzetgyűléseken való kötelező megjelenés rájuk is vonatkozott.

A vármegye, a vármegyei szervezet hivatalosaink szerint Szt. István király alakította.  Ennek megbomlása megkezdődött, amikor az eddig megközelíthetetlen magyar ősvárakba nyugati katonaságot helyeztek és ahol lehetett a várak helyébe kegyhelyeket, zarándokhelyeket, monostorokat építettek.  Amikor megkezdődött a hajdani avar védősáncokra alapozódott ősi magyar vármegyei rendszer felbomlasztása, felszámolásának több évszázados, Mária Teréziáig húzódó folyamata. 

 

 

Vezérek leválthatóságának törvénye.

 

            Eredendő felfogás, ősfelfogás szerint a tisztség, bármilyen legyen is az, nem, nem kiváltság, nem holmiféle szolgálat fejében nyert örökös előjog, jutalom, érdem, hanem egyesegyedül és kizárólag a köz érdekében kifejtett szolgálat, s így a közösségnek elemi és elidegeníthetetlen joga, hogy mindazokat a tisztségviselőket visszahívja, amikor a jelek azt tanúsítják, hogy a tisztségben ülő hibákat, bűnöket vét, vagy akárcsak elkényelmesedik s nem látja el hivatalát azzal az odaadással, ahogy azt tőle jogosan elvárni lehet.  Ennek az ősi szokásjognak, öntörvényű eljárásnak a kiiktatása a népuralom megcsúfolása.

Borzasztó tudatlanság azt állítani, hogy a képviselők, tisztségviselők leváltása kizárólag a hűbériségben volt érvényben.  Meg kell jegyeznünk, hogy épp a hűbériségben szűntették meg ez ősi népszokást.

Tehát láthatjuk ősállamiságunk, ősjogunk sarkalatos törvényeit.  Ennek kiiktatása a népképviseleti elv nyílt megtagadása.  Ennek hiányában, a tisztségben ülők visszaélhetnek a ki tudja milyen párt érdemeként szerzett hatalommal.  Nem lehet leváltani, még ha belepusztul is az ország.  A hűtlen vagy hibás tisztségviselők leváltásának őstörvénye, a szkíta-magyar közszabadság egyik fontos követelménye előírja: 

Minden tisztség, a legkisebbtől a legnagyobbig kizárólag a közösség akaratából, választás, még hozzá közvetlen választás útján kerülhet betöltésre. 

Minden tisztségviselő, tiszttartó a legnagyobbtól a legkisebbig, a fővezértől az uralkodóig leválthatók, ha a közakarat ezt úgy kívánja, vagy ha intézkedéseivel szemben kifogások merülnek fel, illetve, ha magatartásukkal szemben kételyek, viselt dolgaikban tévedések, hibák, részrehajlások mutatkoznak. 

Az őstörvény úgy szól (helyesebben kikövetkeztethető), hogy csak olyan személy kerülhet bármiféle tisztségbe, akinek eddigi élete, előélete, a nemzet közösségének tett szolgálata eleve tanúsítja, hogy méltó a közösség szolgálatára. 

 

Tisztségviselőkkel szembeni elemi követelmények.

 

Másoknál jobbaknak, erényesebbeknek kell lenniük, példát kell mutatniuk szolgálatban és tisztességben.  A tisztség a tisztességből fakad és tisztességet követel.

Nyilvánvaló, hogy nem a közösség, nem a nép, nem a nemzetnek kell a vezetőket szolgálja, hanem a vezetőknek a népet.  Aki ezt az elvet nem vallja, vagy megszegi, ne lehessen vezető többé, ne kerülhessen és ne maradhasson semmilyen tisztségben. 

Azt a vezetőt, aki a közösség megtévesztésére, kijátszására, véleményének, akaratának, érdekének elfojtására törekszik, felelőségre kell vonni. 

 

Az ősjogok.

 

1.      Népfelség jog.

2.      A közszabadság joga.

3.      A közügyekben való részvétel joga.

4.      Az igazság megismerésének, birtoklásának és kimondásának joga.

5.      A nemzethez, nemzetközösséghez tartozás joga.

6.      A nemzeti önazonosság joga.

7.      A nemzeti közösség élete, helyzete megismerésének joga.

8.      A nemzeti múlt megismerésének joga.

9.      Az ismeretekben való előhaladás joga.

10.   A társadalmi, jogi, személyi egyenlőség és önvédelem joga.

 

A nemzeti közszabadság Magyarországon Anonymus idejében.

 

Milyen gondolatokat rejthetnek Anonymus feljegyzései?  „Ha az oly igen nemes magyar nemzet az ő származásának kezdetét és az ő egyes hősi cselekedeteit a parasztok hamis meséiből vagy a regősök csacsogó énekéből, mint egy álomban hallaná, nagyon is nem szép és elég illetlen dolog volna.”  Számunkra ez a szakasz azt a rendkívül izgalmas mozzanatot tanúsítja, hogy Anonymus korának paraszti hagyományaiból megismerhetők voltak a magyar elő-idők eseményei és a magyarság őstörténete.  Ennek a felismerésnek, illetve ténynek valamint Névtelen jegyzőnk hasonló egyéb megnyilatkozásainak roppant hordereje van nemcsak Magyarország akkori parasztságának, de a magyarság eredetének, őstörténetének a megítélésében is.  Anonymus ezek révén akaratlanul is elárulja, hogy Magyarország akkori parasztsága színmagyar volt, hiszen Anonymus semmilyen korlátozást nem alkalmaz a „parasztok” megjelöléshez, ez pedig annyit jelent, hogy az egész ország parasztsága magyar volt s behatóan ismerte és már akkor is őrizte a magyarság őshagyományait. 

Lényegében ugyanez ütközik ki a Botond monda elbeszélése és több más részlet kapcsán a többi középkori krónikával egyezően.  A Képes Krónika szerint pl. annak indokolására, hogy csak a hét vezér jött be Árpáddal, a következőket mondja: „csupán azt tudták okul felhozni, ’AMIT A KÖZNÉP MOND’ (vulgus dicit)”.  A Krónika Hungarorum is arról ír, hogy a „köznép (vulgus)” hét magyarról beszél.  Az idevágó adalékokat egybe vetve, meglehetősen tág kép bontakozik ki a köznép – a parasztság – hagyományőrző szerepéről.  A KÖZNÉP (A PARASZTSÁG) HETUMOGERRŐL – HÉT VEZÉRRŐL – BESZÉL.

 

A KÖZNÉP A MAGYAROK SKITA EREDETÉRŐL BESZÉL

 

A KÖZNÉP MÉNRÓTRÓL (NIMRÓDRÓL) BESZÉL.

A KÖZNÉP HUNORRÓL ÉS MAGORRÓL BESZÉL.

A KÖZNÉP A CSODASZARVASRÓL BESZÉL.

A KÖZNÉP A FEHÉRLÓ MONDÁRÓL BESZÉL.

A KÖZNÉP LÉLRŐL ÉS BULCSÚRÓL BESZÉL.

A KÖZNÉP A BUZOGÁNYOS BOTONDRÓL BESZÉL.

 

Mindez azt bizonyítja, hogy a Kárpát-medence parasztsága színmagyar s egyben őshonos.  De tanúsítja azt is, hogy hazánkban a X. században, a kereszténységre kényszerítés előtt olyan kiteljesedett népuralom (demokrácia) virágzott, amelynek nem volt párja az akkori Európában.  Közösségi népuralom volt ez, olyan társadalom, amelynek valóságos mivoltát fel sem tudta fogni a környező világ.  Egyszerűen nem értették, mi ez?  És itt utalnunk kell „az első magyar király”, „az első magyar fejedelem” körüli zavarokra.  Hivatalosaink még ma is Szent Istvánt említik mint első magyar királyt. 

„A türkök (magyarok) hét törzsből álltak”, – írja Konstantin Porphyrogenitus – „de sem saját, sem idegen fejedelem fölöttük soha nem volt, hanem valamiféle vajdák voltak közöttük.”

Mások hasanlóan nyilatkoznak:  „Nem volt uralkodójuk”, „Király, fejedelem nélkül éltek.”  Ellentörténészeink nem tudják hová tenni, hogy magyarázzák Gordiaszt, Maugert, Álmost, vagy a szkíta őskirályokat.  Megoldhatatlan talány a számukra.  Uralkodó nélkül, hogy lehet élni?  Ki érti ezt?  Ha meg van uralkodó, hogy uralkodhat a közösség?  A nyugatiaknak bajos volt felfogni az ősi közszabadságot, a népuralmat, amelyben őseink éltek, kivált, hogy fejedelmeikről, királyaikról is felmerültek határozott letagadhatatlan adatok.  Hogy egyeztethető ez a kettő össze, uralom, közszabadság, király s néphatalom?   

 

A Népfelségjog avagy a Nemzeti Közhatalom Törvénye.

 

A népfelségjog a magyar nép szabadságának legősibb joga.  Ez nem más, mint a nép korlátlanul érvényesülő szabadsága és hatalma önmaga fölött, annak kifejeződése, hogy létének kibontakozását nem gátolja semmiféle rátelepült ártalmas erő. 

            Nyugat népei a római rabszolgarendszer világából emelkedtek a feudalizmus, a jobbágyrendszer félrabszolgaságába.  A magyarság viszont épp ellenkezőleg, a szabadságból süllyedt a hűbéri szolgaság, félrabszolgaság állapotába.  Ennek szem elől vesztésével lehetetlen megérteni a magyar nép X. – XIII. századi kétségbeesett szabadságküzdelmeit éppúgy, mint további sorsának alakulását. 

            E két társadalmi különbözet, ami szükségessé tette a nyugati hűbéres államok részéről Magyarország mielőbbi, mindenek feletti meghódítását, leigázását, még mielőtt ez a magyar népfelségjogi, a magyar nép, minden izére kiterjedő szabadság átterjedt volna a nyugati félrabszolga államok népi öntudatába.  A hűbérurak ezt nem engedhették meg, féltve saját hatalmaskodásukat. 

            Mivel ezt katonai erővel képtelenek voltak megvalósítani, mert a pozsonyi csatában tönkrevertük Európa egész egységes haderejét,  céljuk megvalósítására csak egy lehetőség volt, az idegen beavatkozással való átkereszteltetésünk.  Ez időben elfogadni a pápai alávetettséget, egyenlő volt az önállóság elvesztésével.  Hogy ez minden nyugati (német) erőlködés ellenére sem valósulhatott meg teljes egészében, ez kizárólag egyes erőskezű királyainknak (Szt. László) és a magyar nép erejének, ellenállásának köszönhető. 

 

A Népképviselet Érvényesítése a Társadalom Önirányításában.

 

            Minden nemzetnek ősjoga, hogy maga intézze közügyeit.  Biztosítani kell, hogy képviselőin keresztül a népakarat jusson érvényre.  A népfelségjog kijátszása, súlyos mulasztás a kormány részéről, amely megtűri a néptől elszakadt álságos képviseletet. 

 

Az Igazság Birtoklásának Ősjoga.

 

            Ez elidegeníthetetlen joga minden emberi lénynek, népnek, nemzetnek.  Ehhez tartozik a teljes igazság kimondásának, védelmének és érvényesítésének joga.  Az igazság öntörvényű, a valósággal azonos elemi erő, nem pedig, miként ellenségei állítják, viszonylagos és esetleges vélekedés mindenkor az adott személytől függően, aki kinyilvánítja.

            Aki az igazsággal, ennek érvényesítésével szembeszegül, tilalmakat rak, az magával az Istennel szegül szembe, elárulván ezáltal embertársait.  Ez a szólás és véleményszabadság legdurvább megsértése, mivel az igazság egyedüli és kizárólag bűnös érő csoportoknak állhat érdekében.  A kiszolgáltatott emberek, kiszolgáltatott népek.  Bűnök, bűnös mesterkedések leleplezésihez is nélkülözhetetlen az igazság feltárása és kimondása. 

 

Középkori Krónikáink Rejtelmes Mozzanata.

 

            Krónikáink hasonlóan egymáshoz, mind elmondják, hogy „Attila király pajzsán címert viselt, ez koronás fejű madárhoz hasonlított. Ezt a címert a magyarok mindaddig, amíg a községek önmagukat kormányozták.  Géza fejedelem, Taksony fia idejéig, a községek hadaiban mindenkor hordozták.” 

            Miről tanúskodnak kimondatlanul ezek a szemelvények?  Miért szakadtak meg mind ezek a törvények, szokáshagyományok Géza nagy király korában?  Valamiféle folytonosság szakadt meg. Ez idézetek azt tanúsítják, hogy valamiféle törés húzódik itt a nemzet életében.  Titkos törés, amiről nem esik szó, még a történészeink részéről sem.  Pedig ennek felderítése nemzeti érdek, különben nemzeti öntudatunkat pusztítja. 

            Foglaljuk össze, miről, miféle tragikus változásokról számolnak be a fenti idézetek:

1.      Érvényét vesztette a tisztségviselők leváltásának minden egyes vezetőre, a legfelsőbbekre is, kiterjedő törvénye.  Eltöröltetett a népfelségjog egyik legfontosabb tényezője, amely azt fejezte ki, hogy a nemzetvezetői a nemzeti közösség hatalma alá tartoznak.  Ennek folyamányaként megszűnt a vezetők, köztisztviselők ellenőrzésének lehetősége.

2.      Hatalmi nyomásra törvényen kívülivé tétették a szabad magyar közösség ősi nemzetgyűléseit.

3.      Megszakadtak a X. század első kétharmadának támadó, győzelmes külháborúé.

4.      A magyar központi királyi hatalom, seregei nem hordozták többé Attila turulos címerét, sem a zászlókon, sem a pajzsokon.

5.      Végzetes törés következett be: A legfelsőbb hatalom szembefordult a néppel, amely saját hazájában jogfosztottá és kiszolgáltatottá vált. 

6.      Rejtélyes történelmi körülmények között ismeretlen erők megdöntötték az ősi magyar népfelségjogot. 

7.      Ez pedig egyértelmű azzal, hogy a magyar nép fölött ellenséges erő lett úrrá. 

 

      De hogyan s miként?

 

             Kölcsey még nem tudhatta amikor versében írja:

„Nemzeti nagylétünk

         Nagytemetője Mohács.”

            Mert e szerencsétlenségünk csak egy függvénye a Géza nagykirály idején végbement nemzethasadásnak – Quedlinburg – mert ekkor adtunk fel minden nép és nemzetérdekű biztonságot.

Zakar András és Grandpierre K. Endre elmondják, mi okozta hirtelen a gyors magyar elgyengülést a X. század kezdetén, 955-től.[11] Nézzük, mit tanít a német történelem: A Lech-mezei csata volt a Nyugat végső győzelme a magyarok felett, e csata után kényszerültek rá őseink a békés életmódra, és könyörögtek a keresztény vallás felvételéért. Azt is írják, hogy megbocsátották őseink iszonyú bűneit(,) és keresztény hittérítőket küldtek térítésünkre, akik megismertették velünk az egyetlen igaz vallás tanait. A németek ragaszkodnak ahhoz a kijelentésükhöz, hogy a Lech-mezei csata után elfogyott és megtört minden erőnk olyannyira, hogy még a sérelmek visszafizetésére sem maradt erőnk. Ez az, amit írtak, s ezt terjesztették szerte a világban, azonban mindez nem fedi a valót. A Lech-mezei csata után őseink bosszúja volt olyan büntető, mint amit harcos társaik elszenvedtek.

            A magyar hadjáratok mindig három – nem kettő – hadból álltak. Két had támadott, míg a harmadik védekező, kisegítő feladatot szolgált, ahol kellett. A történészek, akik a csata leírásával foglalkoztak, mindig csak a két magyar hadról szóltak, Bulcsut és Lehelt említik csak, és semmit a harmadikról. Anonymus[12] két teljes fejezetben világosan leírja, elmondja a harmadik hadunk szerepét Botond vezérletével, aki ezután feldúlta, elpusztította a német tartományokat.

Az igaz, hogy közbelépésével időben nem tudta megakadályozni bajtársai halálát, de utána megtorolta sorsukat. „Botond meg a többi megmaradt magyar vitéz, mikor látták, hogy társaik az ellenség gonosz csele miatt szorultságba jutottak, bátran és emberül helytállottak. Egymást nem hagyták el, hanem mindenképpen rajta voltak, hogy a veszedelemben maradt résznek segítségére legyenek.” „Mint sebzett oroszlánok, úgy rohantak ordítva a fegyverek közé, és az ellenséget szörnyű nagy öldökléssel terítették le. És noha le voltak győzve, mégis legyőzőiket erõsebben, diadalmasabban győzték le, sőt szörnyű nagy öldökléssel terítették le.”[13] Ezen felül Botond vezetése alatt, feldúlták még a német államokat.

            Kézai Simon krónikásunk szerint Ulmnál átkeltek a Dunán, a Fulda-i kolostorból nagy értékkel megrakva távoztak, és elpusztították az egész Sváb tartományt. Wormsnál átvágtak a Rajnán, és itt két haderővel találták magukat szembe. Az egyik hadat a Lotharingiai herceg, a másik hadat pedig a Sváb herceg vezette. Mindkét hadat leverték. Majd Francia területre tértek, ahol pusztítást végeztek a szerzetesek és keresztények között. Innen a Rhône folyótól mentek Raguzáig. Útközben feldúltak két várost, Susa-t és Turint. Így megnyílt az út Itáliába. Mikor elérték a Lombardiai-síkságot, azt gyors vágtában átszelték, útközben zsákmányukat gyarapították, azután hazatértek. „...a sereg nagyobbik részét, amelyik a Rajna felé igyekezett, üldözőbe vette. Midőn vágtatva utolérte a mezőn, az rögtön egybetömörült, mint a méhek, mert a magyarok, nyilaikkal sebesítve, sem megállni, sem hátrálni nem engedték őket.”[14]

            A Lech-mezei vereségbe ősapáink még mindig nem tudtak belenyugodni.  Bulcsu és Lehel mint kiváló neves hadvezérek halálát találták megalázónak.  Megalázták őket, és „akasztás” általi halálukkal megalázták a nemzetet. E tettet 800 év múltával megismételték, ami aláhúzza, sőt bizonyítja előérzetüket a német terjeszkedésre vonatkozóan. Zolta fejedelem és köre különösképpen felháborodott méltatlan halálukért, mind a vezéreknek, mind harcosaiknak. Ezért csak mélyült az ellentét a németekkel szemben. Zolta fejedelem teljes vezérkarával elhatározta a megtorlást az okozott sérelmekért. Ezen tervüket nem is titkolták.[15] Zolta fejedelem egy második megtorló hadjáratot szervezett, a Lech-mezei vereség után. Indulattól fűtve és a német urak anyagi hozzájárulásával – akik ismételten segítségért fordultak belső küzdelmeik pártfogására – egy hatalmas hadat küldött Ottó király ellen. Botond az egyik sereg vezére, a másodiké Szabolcs, és Orkony volt a harmadik raj hadvezére.[16]  Őseink ismét három különálló haddal indultak el. Mindez mutatja, hogy számottevő katonai erő maradt otthon, de utána a csappanás. Ha ezt nem a Lech-mezei vereség okozta, akkor kérdezzük, hogy mi? Sajnos erre nincs írásos bizonyíték. Ha létezett is egy titkos szervezkedés, összeesküvés kiirtásunkra, az semmi esetre sem maradhatott fenn írásban, ezért ez irányban kutatásaink hiábavalók is lennének. Ha a magyar történészek említettek is volna ezzel kapcsolatban valamit, az egyház minden bizonnyal megtalálta volna a módját annak törlésére, megsemmisítésére, úgyszintén az elfogult finnugoristák, vagy a Habsburg uralom hívei. Azért, mert e korból nincs „saját” jegyzetünk, és mert a nyugati történészek nem vették figyelembe Anonymus és Kézai krónikáit, a magyar történészek egyszerűen folytatták a német hagyatékok tartalmát, „hogy a magyar erő megtört a Lech-mezei vereség után”.

            Később a magyar történelemmel foglalkozók ugyancsak teljesen figyelmen kívül hagyták ezt a két kútfőt, amit előzőleg említettünk, mert Botond és Zolta fejedelem cselekedetei nem illettek a „jóindulatú német keresztény térítés tanába”. Rövidesen, a második sikeres hadjárat után, Botond titokzatos betegség következtében elvesztette minden erejét, és hirtelen meghalt. A magyar történelem alig emlékezik rá.

Az „idegenek” által lejegyzett történelmi munkákból: az akkori magyar annyira vágyta a békét, hogy ezért minden nemzeti érdekét, sőt vallását, szabadságát, azaz sérthetetlenségét feladta.  Minden áron béke, ez volt a cél.

            Ki tudja ezt elhinni?  Ezt kérdezi Grandpierre.

            Egy nemzet nem tudja megváltoztatni társadalmi szokásait egyik napról a másikra.  Őseink békéért való esedezése kitalált szöveg a történészek részéről, akik ezzel akarják elhitetni, hogy egy elgyengült nemzet lettünk, s egyetlen menekvésünk már csak a nyugati kereszténység.

            Pilgrim püspök levele így szól VII. Benedek pápához, K.u. 974-ben: „ A szövetség nyomán létrejött békét kihasználva, megkezdtük a hittérítői tevékenység gyakorlását.”[17]

            A levél szerint őseink és a németek között szövetség jött létre.  Ez azt jelentette, hogy a németek csendben elfoglalják hazánkat.  Az az érdekes, hogy minden egyes irat, ami fennmaradt, csak a kereszténység terjesztését hangsúlyozza.  Ez volt a kezdete függetlenségünk elvesztésének.  I. Ottó, aki létrehozta, kiépítette a német nagyhatalmat, a keletre terjeszkedést, a „Drang nach Osten”-t, ő szabta meg a quedlinburgi egyezményt.  Előtte már sokszor kijelentette, hogy célja Magyarország hatalmának megtörése.  I. Ottó nem volt pápa, sem pátriárka, ő német császár volt.  Ezért írja Grandpierre, hogy nem vallási, hanem politikai célok hajtották.  Akár hogyan álcázta, szándéka a magyarság meghódítása volt. 

I. Ottó a quedlinburgi szerződés idejében a magyarellenes erőt képviselte, s a kereszténység terjesztése csak leplezte szándékát.  Már előbb említettük, hogy őseink a Lech-mezői vereség után is katonailag erősek maradtak.  Ha valóban megmaradtak, akkor hogyan fogadhattak el ilyen szégyenletes egyezményt, mint a quedlinburgi?











Weblap látogatottság számláló:

Mai: 21
Tegnapi: 55
Heti: 251
Havi: 977
Össz.: 289 102

Látogatottság növelés
Oldal: Magyarságtudományi ismeretek
ERDÉLYBE UTAZZ - © 2008 - 2018 - erdelybeutazz.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Itt: a 7 ősi székely székek - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »