BOTOS LÁSZLÓ

 

 

KIRÁLYGYILKOSSÁGOK

Grandpierre K. Endre nyomán

 

 

Az agyagtáblákon napfényre került ősi magyar eredetünk – amely elhomályosítja nyugat dicsőségét -- ez oknál kell kipusztítani népünket, mert élő vád vagyunk a Nyugat által kisajátított műveltségteremtő helyzetünk visszakövetelésére, ami az egész ismert történelemírás és tanítás átértékelését, újraírását követeli.  Nyugatnak ezért kellett a Róm. Kat. kereszténység elfogadtatása leple alatt, lebarbár-pogányozni népünket, hogy ez által saját magukat (Nyugat) felmagasztaltathassa.  E magyart kiirtó tevékenységüket már megkezdték, közvetlen a Kárpát-medencébe való visszatelepülésünk után, már Géza fejedelem és Szent István trónra ültetésekor. 

 

Imre herceg halála.

 

Kézai Simon krónikásunk írja, hogy „ . . .Szent István elhatározta, hogy az ország koronáját letéve e világ pompáiról lemond és a világi gondoktól szabadulva, egyedül Isten szolgálatára szenteli magát, s fölötte magában, hogy az ország koronáját fiának Imre hercegnek fogja adni . . . midőn ezért a szentséges atya a kormány vezetésének gondját szentséges fiára szándékozik vala bírni, a herceg hirtelen halállal meghala.” 

Ugyanez a Képes Krónika szerint: „ . . . Szent István király úgy tervelte és szilárdan elhatározta, hogy az evilági dicsőség minden pompáját félreveti, az ideig tartó királyság koronáját leteszi és egyedül Isten szolgálatának szenteli magát.  Elhagyja a külső gondokat, csöndes békességben, szemlélődésben tölti életét, a királyi fönség koronáját pedig fiának, Imre hercegnek akarta adni, aki szentséges erkölcsökkel volt megáldva.” 

„Szent Imre herceg ifjúsága virágjában volt, isteni ajándékok a közönséges emberi természet fölé magasztalták, fel volt ruházva az igazság, bölcsesség, vitézség, mérséklet, okosság, tudomány, szelídség, irgalmasság, jóság, békesség, alázatosság és türelem erényeivel, ékes volt a katolikus élet meg a közügyek intézésének virtusaival is, hasonlóan apjához, Szent Istvánhoz.  Midőn trónját a szentséges atya át akarta adni fiának a kormányzás gondját és az országlás terhét, Szent Imre herceg hirtelen halállal még előbb meghalt.”

A Hildesheimi Krónikából tudjuk miként halt meg:  Vadászaton vaddisznó (vadkan) végzett vele. 

Itt felvetődik a kérdés, hogy krónikáink miért hallgatják el, milyen titok húzódik a hirtelen elhalálozás mögött.  Azt mindkét krónika kijelenti, hogy a hirtelen haláleset Szt. István határozatának kinyilvánítása után következett be. 

Kétségtelen, hogy itt valami lappang.  Bűnszövetkezés, az Árpádok kiveszejtésének ténye merül fel.  De ezt, csak egyedi példázattal még nem mondhatjuk ki teljes határozottsággal.  E tényt, gyanúnkat majd a magyar történelem fogja igazolni, vagy elvetni.

1031. szeptember 8-ra volt kitűzve a koronáztatás, amelyre az ország rendjeit is egybehívták.  A koronázási előkészületek már folyamatban voltak, amikor hat nappal 1031 szeptember 2-án Imre herceg váratlanul elhunyt.  Grandpierre K. Endre gondolatmenetén haladva ezek a meglátások vetődnek fel:  Szt. István két elhatározásra szánta el magát, amelyek valójában összekapcsolódnak. 

(a)    visszavonul az uralkodástól:

(b)    trónutódjául fiát, Imrét jelöli:

 A lemondás hátterét nem ismerjük.  De ki tudja elfogadni a jámbor indokolást (a világ pompáiról való lemondást.)  A háttéri feszítő erőknek nagyon hatalmasoknak kellett lenniük. 

A lemondás, a döntés Imre herceg javára nyilvánvaló és további magyar uralmi időre enged következtetni, ami az ellenség szemével nézve veszélyes lehet, mert továbbra is még jobban megerősítené apja által hatalmassá tett országot.  Mindenképpen feltételezhető az összefüggés a trónutódlás kinevezése és Imre herceg halála között:

Szt. István megrendül fia halálakor.  Kézai Magyar Krónikája így számol be a király gyászáról.  „Siratá . . . atyja vigasztalanul egész Magyarországgal és a szertelen fajdalom és szomorúság miatt betegségbe esék, mert lábfájás is kínozza vala, különösen amiatt, mert véréből senki sem vala méltó, hogy az ország koronájával fölmagasztaltassék és aki keresztény hitben oly újdon nemzetet abban megtarthassa.  E közben azonban kezde testi erejében rögtön hanyatlani . . .” 

Székely István Chronica Hungarorum tömörebb.  „Imre Szt. István fia meghala, kin az ő attyafia oly igen bánkodék, hogy emiatt halálos kórságba esék.”  

Krónikáinkból feltételezhető, hogy Imre herceg halála és Szt. István betegsége között összefüggés van:  ugyanez a titkos, megbúvó erő dönti le Szt. Istvánt, amely megölte fiát. 

Székely István krónikája így ír: „Mikor Szt. István azt megismerte volna, hogy ő abból fel nem támadhatna, (betegség, miből tudta teljes biztonsággal, hogy nincs ír a gyógyulásra) azon kezde gondolkodni kit hagyna halála után a bizodalomra.”

„Ennek okáért nagy hamar elküldé a Buda nevű szolgáját Nitrába, hogy onnan Vazult az ő rokonját hamar alá hozná, hogy minek előtte meghalna, annak előtte királlyá tenné.”

„Vala pedig Vazul igen szép ifjú, kit Szt. István az ő vádoltságáért Nitrába a tömlöcben tartott volt.  Mely dolgot a Buda megjelenti a királyné asszonynak, ki azon helyt Buda előtt a Sebust a Nitrában bocsátá, ki a Vazulnak mind a két szemét kitolja és a fülét ólommal beönté.” 

Nemcsak Székely István, lényegében valamennyi krónikás így adja elő Vazul megvakíttatását.

Mi is történhetett itten?  A király ekkor már titokban dönt Vazul utódlásáról, nem úgy mint Imre esetében tette.  De az áruló szolga a királyné előtt feltárja a király tervét.  Láthatjuk, a király ekkor nem rendelkezik kellő hatalommal, különben (írja Grandpierre) „Nem merné jelenteni a dolgot a királynénak, mint holmi felsőbb szervnek, az alulról jövő intézkedést.”

A királyné azonnal Sebust, mint gyorsfutárt küldi a nitrai Vazul tömlöcébe a királyi szék alkalmatlanná tétele végrehajtásának parancsával. 

E bűntényt az a tény is alátámasztja, hogy Szt. István nem torolja meg e borzalmas bűntényt, Buda és Sebus sértetlen marad.  Ha a király hatalma ekkor még töretlen lett volna, elképzelhetetlen e bűntény meg nem torlása.  Az iszonyúan megcsonkított Vazult, úgy véresen elébe viszik.  (A két bűnös csak Aba Sámuel uralkodása alatt nyeri el méltó büntetését.)

A Képes Krónika: „Látta Szent István király, milyen nyomorúságosan megcsonkították, keservesen sírni kezdett, de nyomta betegség terhe és így nem adhatta meg a gonosztevőknek méltó büntetését.”

A király sírása tehetetlenségének megnyilvánulása. 

Utolsóként Szent István mégis megtalálta az Árpád Ház további fennmaradásának  módját.

Amit ekkor cselekedett, ugyancsak titkos lehetett.  Rádöbbent őt és az országot fenyegető közeli veszélyre.  Vazult már nem védhette meg, de fiait igen.  Ezért „magához hivatta unokaöccsének Szár Lászlónak fiait Andrást, Bélát és Leventét.  Azt tanácsolta nekik, fussanak amilyen gyorsan csak tudnak, hogy megóvják életüket és testi épségüket.  Ezek megfogadták a szent király bölcs tanácsát és Csehországba futottak a bajok és fájdalmak színe elől.”

Az idézet bevilágítja az akkori helyzetet, a magyarüldözést.

 

Szent István Király halála

 

A két trónjelölt már halott.  Szár László fiai külföldre menekültek.  Kétségtelen az elhaláloztatás sora, Szt. István kell, hogy következzen. Krónikánk hézagosan, de úgy általában felemlíti egyes királyaink halálának történetét.  De itt semmit.  Nem tudunk semmit.  A feljegyzettek azt az érzést keltik, hogy ki akarják hagyni az esemény leírását.

Kézai: „Szt. István király . . . a Boldogságos Szűz fogantatásának napján az Úrhoz költözött.” 

Képes Krónika: „A Boldogságos mindenkoron ártatlan Szűz Mária mennybe menetelének napján kiragadtatott e hitvány világból és a szent angyalok társaságához csatlakozott.”

Chronica Hungarorum: „A jelen hitvány világból kiragadtatik, s az angyaloknak szent karába soroztatik.”

Ez a nagyfokú hallgatás is árulkodó!  Miért nem részletezik?  Hiszen az iskolai tanítás és az Egyház meglátása szerint, Szt. István volt és nem Árpád a honalapító.  Ha egy ilyen fontos, nagyjelentőségű személyiség elhalálozásának részleteit elhallgatják, vagy jelentéktelen eseménynek tartják, amit a krónikások nem érdemesítenek megörökíteni a jövő számára, valami nagyon fontos háttér bonyodalom, talán összeesküvés húzódik meg, amit a krónikások egyszerűen nem írhattak meg.  A kérdés felötlik, kinek volt az érdeke ennek elhallgatása?  De, a következő idézet a Képes Krónikából mintha feleletet adna e talányra.  „Gizella királyné pedig elhatározta Budával, gonosz csatlósával, hogy a királyné atyjafiát a német  --  helyesebben velencei Pétert teszik meg királlyá:  Az volt a céljuk, hogy Gizella királyné kénye-kedve szerint cselekedhessék és Magyarország – szabadságát elvesztvén – akadálytalanul a németek alá rendeltessék.  Péter király atyja, Vilmos, Zsigmond burgundi királynak volt az öccse.  Szent Zsigmond megöletése után azonban a császárhoz ment, a császár pedig a velenceiek fejévé tette és Gertrúd nevű húgát adta hozzá feleségül: ettől nemzette Gizella királynét.  Gertrúd halála után Vilmos Szent István húgát vette feleségül, ettől nemzette Péter királyt.”

A Vérszerződés elfogadott és akkor még hatalmon levő gyakorlatát áthágva, az összeesküvő és gyilkos, még mindig feltáratlan háttérhatalmak, egy idegen, velencei németet, Orseolo Pétert emelték királlyá. (1038-1041 : 1044-1046) E királyt, a köznyelv csak Német Péternek nevezte, és benne látták az ország titkos gyarmatosításának végrehajtóját.  Péter nyíltan hirdette az ország tönkretételét és a magyarság kiirtását, bízva III. Henrik német császár hatalmában és segítségében.  Megszűntette az emberi jogokat és helyét a magyarellenes erőszak vette át.  Hazánkat ekkor az idegen kalandorok, zsoldosok és lovagok áradata lepte el.  Három éves uralkodása után felkelt a magyar nép és elűzte az országból.  Péter ekkor pártfogójához III. Henrik német császárhoz menekült, aki nagy német haddal jött és támadta meg az országot.  Péter Székesfehérvárott aranyozott lándzsa képében hűbérül ajánlotta fel a németnek az országot. 

A második királysága sem lett tartós, mert a nemzet összefogása kizavarta az országból a vazallus hadait.  Ő pedig megint menekülni volt kénytelen.  E menekülés történetét a Kézai Krónika ismerteti: „Péter . . . titkon embereket külde, hogy foglalják el Fehérvárt, de terve kitudódván, magyarok mindenhol kezdének lázadni, egyszerre öldökölvén a németeket és olaszokat, még az asszonyoknak, gyermekeknek és azon papoknak sem kegyelmeztek, kiket Péter tett vala prépostokká, plébánosokká és apátokká.  S miután Péter Fehérvárba nem mehetett be, futásnak eredve Mosony felé mene, hol, mint mondják, sereg indula ellene, eltérve tehát onnan is, sietve Fehérvár felé lovagolt, mert a polgárok izenték vala, hogy jöjjön vissza a várost neki adják.  S amint Fehérvár körül egy faluba érkezett, a sereg hirtelen körülvéve, hol is fogságba jutván szemeit kiszúrják, s jól lehet életben marada lelke fájdalmában életét végezvén Pécsett temették el.”

 

Aba Sámuel

 

Harmadik Árpád-házi királyunk (1041-1044) meggyilkolásának előzménye volt, az 1044. évi ménfői csatavesztés, és ez eseményről, szájhagyomány után, ugyancsak a Képes Krónika számol be. 

„Mondják, Aba király győzelmet is nyert volna, de azok a magyarok, akik barátsággal maradtak Péter király iránt, földre dobták zászlóikat és megfutottak.  Azt is mondják a németek, hogy mielőtt megütköztek, égi jelként ritkás köd szállt le, majd Isten heves szélvihart támasztott, s ez szörnyű port vitt a magyarok szemébe, mondják ugyanis, hogy a pápa úr már előbb kiátkozta a magyarokat, amiért királyukat, Pétert megfosztották méltóságától.  Sokáig is keményen folyt a csata, végre a császár, Isten segítségében bízván (értsd az árulók átállásában) győzelmet aratott.  A vesztes Aba király pedig elmenekült a Tisza felé és egy faluban a magyarok (értsd: áruló főurak), akiknek uralkodása alatt ártott, az Öreg barlangban kegyetlenül legyilkolták.”

A szöveg felfedi, hogy az új Isten, a pápa és az árulók együttesen törtek az országba, a betört idegen hadak ellen küzdő honvédő magyarokra.  A csata alakulása kezdetben a magyaroknak kedvez, amikor az árulók átállnak az ellenséghez.  (Grandpierre Endre megjegyzése, hogy érdekes módon a kereszténységre térítés és az idegenek beözönlése óta, mérhetetlenül elszaporodtak az országban az árulók.)

A Krónika elrejtve, de titkos üzenetet is közöl arról, hogy a magyarság miként érzett, s hogyan viszonyult a meggyilkolt Aba Sámuel iránt. „Tetemét a falu mellett templomba temették, néhány esztendő múlva kiásták a sírból, szemfödelét és ruháját romlatlanul találták, sebhelyei begyógyultak.”

A nép hit szerint: Aba Sámuel szent király volt, akin még holtában sem fogott a rontás. 

A Róm. Kat. kereszténység felvételének oly „áldásos nemzetmentő” szükségét, kihatását szinte állandóan szajkoló újságjaink és ennek hatására a befolyásolt és csak vallásos szemellenzővel néző, nem gondolkodó népünk, még mindig, a sok megismétlődő magyarellenes keresztény főpapság ellenséget támogató cselekményei ellenére sem képes a valós képet meglátni.  Még mindig azt hangoztatják – Vatikáni sugallatra – hogy a Róm. Kat. kereszténység felvétele mentett meg bennünket a pusztulástól, mert ennek meg nem történte esetén, a keresztény nyugati népek együttes ereje megsemmisített volna bennünket.  Micsoda bátorság ezt milliókkal elhitetni és micsoda hihetetlen méretű vakság kellett ahhoz, hogy ezeket a visszájára fordított történelmi eseményeket elfogadjuk és még mindig fennhangon hirdetjük, saját további pusztulásunk elősegítésére.  Figyeljük meg, mindig a Róm. Kat. kereszténység felvételét emelik ki mentőövnek.  Még véletlenül sem említik, hogy a helyben talált őshonos és az avar nép is, valamint Árpád népe is, keleti kereszténységnek volt a követője.  Ennek tudatában Szent István korabeli magyar vérontás, idegenek segítségének kérésével nem volt egyéb, mint az akkor még el nem különült két keresztény egyház, a Keleti Ortodox és a Róm. Kat. Egyház vallási felsőbbrendűségért való harcának eszköze.   Mi a Róm. Kat érdekekért ontottuk vérünket és osztottuk meg magunkat.

Az Isten nem bottal ver egy népet bűneiért, hanem magára hagyja, így hitetlenné válik, nem világítja meg a követendő utat, így aztán saját magát viszi a romlásba.

Az, aki látni akar és veszi a fáradtságot, áttanulmányozza történelmünk láncolatát, különös figyelmet szentelve a bajok okozóira, amit „pragmatik történelem szemlélet”-nek nevezünk, az láthatja, hogy a papok által hirdetett és még mindig hangoztatott, a megmentésünkért való hálás köszönet nem egyéb, mint hatalmuk, -- Vatikán – hatalmának további kiszolgálása, fenntartása, amit vakká tételünkkel, nem gondolkodó hitélet követésében teljesíthetnek ki.

Egy olyan vallás, amely nemzetköziséget hirdet, amely minden embernek, nemzetnek az egyetlen Istenhez vezető utat határozza meg, ugyanakkor nyilvánvalóan pártoskodó, mert egy nemzet fiait jelöli meg a kiválasztottság megbecsültetésével és akkor még öncélú tevékenységet folytat, mindig az egyéni --  vatikáni --  meggazdagodást, felvirágoztatást szolgalmazza rendeleteivel, vagy minden esetben a gazdagok, vagy a hatalmasok táborát erősíti, ilyen vallás nem lehet az egyetlen üdvözítő, de főleg nem lehet egy olyan nemzet fiainak a támasza, amely utolsó szalmaszálként harcol külső és belső ellenségei ellen, a fennmaradásáért. 

Hogy mennyire őszinte, követésre méltó a szószékről hallható „szentbeszéd” ezt megvilágítja a győri megyés püspök Pápai Lajos „Mi van a rovásunkon?” címmel közölt nyilatkozata, amely a Heti Világgazdaság. 2003. szeptember 27-i szám 97 oldalon jelent meg. (R.G.)  „Jobboldali körökben egyre nagyobb teret nyernek az ősmagyarkodó, új pogány vallások, a Magyar Katolikus Egyház vezetői pásztor levélben készülnek felemelni szavukat a jelenség ellen.”  Ez idézet arra enged következni, hogy az Egyház nem tartja összeegyeztethetőnek Pápai Lajos megyés püspök által még mindig „ősmagyarkodó”-nak”, „új pogány”-nak nevezett ősi keresztény magyar hitéletet, amely már bizonyítottan keresztény volt és nem pogány.  Egy Istent, a mindenek Teremtőjét imádták és annak földi megnyilvánulásait, mint isteni adományt tisztelték.  Róm Kat. Egyház minden más, rajtuk kívülálló vallást pogány vallásnak nevezett egészen az 1962. II. Vatikáni Zsinat döntéséig.  Csak ezzel a zsinati határozattal lettek a többi keresztény felekezetek és az egyéb vallások  követői „Istenhivőknek” elismerve.  Úgy látszik e nyilatkozat még nem jutott el a tisztes Püspök tudomására.  Sem az, hogy az ősi mágos hittétel lényege a szeretetre, minden embernek a Teremtő általi egyenlő szeretetére épült.  Mint ahogy a Nap is egyformán sugározza áldó hatását minden élőlényre, minden kiválasztódás nélkül.  Ott nem volt választott nép, csak őshonos nép, kiknek lelkivilágából alkották meg ezt az Isten szemléletet.  Miért nem összeegyeztető ez a Róm. Kat. tanaival, ha valóban nem egy nép érdekeit hivatottak szolgálni, hanem a népek összességét?

Még azt is meg kell itt jegyezni, hogy minden további nélkül maradhattunk volna keleti keresztények.  Ez oknál fogva nem pusztítottak volna el, mert hiszen tudjuk, hogy a hatalommal nem rendelkező egyszerű pásztornépeket, mint a vlachokat (oláhokat) vagy a szerbeket (rácokat) nem törölték ki Európa ugyanazon térségéből, ahol mi is elhelyezkedünk, mert szaporodhattak, terjeszkedhettek.  A megmenekülési elmélet nem más, mint népünk felerősödésének álcázása a Vatikán által, hogy még véletlenül se lehessen magyar érdemeket megemlíteni és ez eltitkolása annak, hogy őnekik volt szükségük ránk, a Keleti Egyházzal szembeni erő növekedése, felülkerekedése végett. Ez csak 1054-ben valósult meg amikor mi mint nagyhatalom a Vatikánt támogattuk, remélve, hogy a nyugatiak őszintén akarták közeledésünket, nem pedig az ellenünk való támadások azonnali beindítását, miután mi jóindulattal leállítottuk a magyar érdekű, felderítő hadjáratainkat.  Mi a kereszténység felvételével lettünk támadottak.  Ezt nem szabad elfelejtenünk, és az Egyháznak is tudomásul kell vennie.

 

I. Endre király

  

 

Népies nevén katolikus Endre király-nak nevezi a nép. (1047-1060)  Szár László fiai közül a legidősebb Endrét emelik a trónra, hogy visszaállítsa az Árpád Ház uralmát.  Az egész ország együttes követelése, az ősi szabadság, ős hagyományok, ősvallás visszaállítása és az idegen kalandor lovagok, papok eltávolítása az,  amit I. Endre, katolikus Endre, a katolikus hatalom visszaállítása érdekében visszautasít.  A nép fellázad, a kitörő népharag élére öccse Béla herceg áll.  I. Endre még idegen német fegyveres erőkkel sem tudja megtartani hatalmát.  A testvérháborúból Béla kerül ki győztesen.  A történelem megint ismétli magát, a második és harmadik Árpád kori király után a negyedik is menekülni kényszerül.  Kiújul a polgárháborús küzdelmek időszaka.  Testvérharc veszi kezdetét.  Ez elősegíti a király megöletését. 

A Képes Krónika szerint, katolikus Endre halálát a gondatlanság idézte elő:

„Isten segítségével Béla herceg nyert győzedelmet, a német majdnem mind odaveszett, vezéreik fogságba estek.  Az András királlyal levő magyarok látva, hogy Béláé a győzelem elhagyták András királyt és átálltak Béla herceghez.  András király Németország felé futott de nem menekülhetett:  A Mosoni kapunál ugyanis elfogták, és mivel a Bakony erdejében Zirc nevű udvarházban gondtalanul tartották, meghalt.”

Ez a „gondtalanul tartás” Grandpierre szerint nem fejezi ki a valóságot.  „Annyit jelent, hogy a király éhen halt börtönében.  Ez pedig csak szándékos gondtalanság lehet.” 

 

 

I. Béla (1060-1063)

 

I. Béla rövid három éves uralkodása alatt hathatósan segítette a közjólét emelését és megerősítette az állam hatalmát.  Székesfehérvárra összehívott országgyűlésen a néptömeg követelte az ősi szabadság, az alkotmány és hitvallás visszahelyezését.  A királyi csapatok rájuk törtek és nagy mészárlást hajtottak végre.  Béla királyt a németek elleni hadi felkészülése közben agyonverte saját trónszéke.  A Krónika Hungarorum ez esetet így rögzítette: „ A legkegyelmesebb Béla király pedig, amikor uralkodásának harmadik évét betöltötte, királyi birtokán, Dömösön trónszéke összeomolván testét összetörte és gyógyíthatatlan betegségbe esett.  Fél holtan a Kinisiva patak mellé vitték némely fontos országos ügyek miatt, itt aztán elköltözött a világból.”

A szöveg láthatjuk nem világos és a többi krónika sem teszi világosabbá.  A Képes Krónika szerint, Béla trónja beomlott.  Hogy értsük ezt?  A trónszék nem lehet olyan hatalmas építmény, hogy még összeomlás esetében sem okozhat halálesetet.  Egyesek a trónszék mennyezetének leszakadását említik, amely a templomi szószékhez lehet hasonlatos.

Ugyanakkor a Heltai Gáspár Krónika így ír: „Mikoron a Gemes városba ment volna és ott a nyári palotában ülve, leessék a palota és mind elrontá az ő székét és annyira törte el a királyt is, hogy halálra megbetegedék belé.”

(Grandpierre Endre) „De Heltai itt már igazított a régebbi krónikás szövegében, amelyek világosan két részre tagolják a királyt és szerencsétlenséget:

(a)    Az összezúzott

(b)   Gyógyíthatatlan betegségbe esett

„Ez utóbbi elkülönülni látszik az összezúzódástól, s úgy tűnik, a királyt egyszerre két csapás érte, összetörte magát, ugyanakkor valamiféle gyógyíthatatlan betegségbe is esett.

Tisztán nem érthető az eset.  Ami kitűnik: A baleset okozója pontosan irányított és időzített volt.  Időzített, mert a trónszék akkor omlott össze, amikor a király rajta ült és épp a fejére lett irányítva a súlyos tetőzet.”

I Béla halála megnyitotta a lehetőséget Salamonnak, I. Endre fiának, és III. Henrik német császár vejének a trón visszaszerzésére, aki már előbb, 1058-ban megkoronáztatott. 

Salamon ekkor hat éves.  Húsz év múlt el Szent István halála óta.  I. Endre 1063-ban lett trónfosztott öccse I. Béla által. Salamon ez időben tíz éves.  Nem lép fel trónigényléssel I. Bélával szemben.  De I. Béla három év múlva halott.

Thúróczy erről így ír: „Salamon király pedig, amikor Béla király halálát hallotta, apósához, a német császárhoz futott és kérte, hogy állítsa vissza neki Magyarország királyságát.”

Salamon tevékenysége a Krónika elbeszélése szerint rejtélyt is takargat.  Salamon tíz éves, még gyermek, akiről feltételezik, hogy felméri az ország politikai helyzetét, látva az eshetőséget a hatalom visszaszerzésére, az ország határán túlról való segítség végbevitelét.  A német császárhoz fut segítségért, ellenfelei legyőzetésére.  Ez a feltevés felfedi a háttértényezőt, ami a felszín mögött irányítja, szervezi az eseményeket,  a menekülést, az idegen hatalom kieszközlését. A tények megvilágítják a hatalmi csoportok egyéni tülekedését a magyar trón megszerzése érdekében, kihasználva a gyermek királyt, aki csak egy báb volt a kezükben, ezért nyert támogatottságot. 

E nemzetellenes tömörülés célja volt az ő gátlástalan hatalmuk mindenáron való megszerzése.  E közben Béla király fia Géza, ki átlátta a helyzetet, két fiával Lengyelországba távozott, mert nem tudta Salamon és a német hadakat határon kívül tartani.

Ez eseményről a Thuroczy Krónika így ír:  „Salamon király pedig országa elvesztése miatt panaszkodott a császárnak, mondván, hogy erőszakosan űzték ki országából és ezzel nem csak őt, hanem a császár birodalmát még inkább sérelem érte, és azt mondogatta: hiszen Tiéd Magyarország, Tiéd a királyság, mivel te tettél engem királlyá, az én uralmam alatt ennek az országnak legszebb javait felségednek ajándékoztuk évi adóban hálás szívvel és Téged szolgáltunk rendelkezésed szerint. . . Állj bosszút ellenségeiden a rajtad esett sérelemért és vedd vissza magadnak az országot.” 

Ez a hazaárulás legsűrítettebb változata.  Az ember kilétét befolyásolja a környezet, a ráhatás.  Salamon egész életét, a hatalomért való harc tölti ki.  Kész bárkivel, bármilyen erőcsoporttal egyesülni hazája, a magyar nép ellen.  Seregeket szervez, buzdít, betör az országba, várakat foglal el, tervet készít Géza, majd Szt. László meggyilkolására:  Ennek utána kimenekül az országból és 1087-1088-as években nyomtalanul eltűnik. 

De mi történt – kérdezi Grandpierre – a magával hozott királyi kincsekkel? Mert azok sem térültek meg.

Salamont hatalmába kerítette az akkori kor szellemisége, az idegen nemesi osztály és a főpapi rend sugallata.  Rövid 1-2 évtizeddel előtte ilyen még csak fel sem merülhetett volna, mert akkor még a régi hazáért való kiállás, kötelesség uralta a hatalmon lévő magyar vezető osztály szellemiségét.  Az időben így szóltak a törvények: 

            A továbbiakban Grandpierre Endre kutatási tanulmányait használom, részleges felsorolással és egyes esetekben a tárgyalt anyag kihangsúlyozáshoz, további kútfők alkalmazásával.

Az ősi nemzetgyűlés a szó igaz értelmében nemzetgyűlés volt, a nemzet igaz, teljes felelősségű képviselete.  A nemzet jött itt össze, hogy döntsön a saját sorsáról, a népközösség minden dolgáról és szükség esetén ítéljen is.  

1.      A vezér, a főbírók, országbírók felelőséggel tartoznak a nemzetgyűlésnek.

2.      Minden vezető, tisztségviselő a nemzetgyűléstől nyeri megbízatását.

3.      A nemzetgyűlés – miként erről Kézai tudósít – a legfőbb bíró ítéletét is megsemmisítheti, ha azt hibásnak találja.

4.      A fővezér – illetve a vezérek tanácsa – akinek személye háborús időkben, mint egy nemzet önvédelmének megtestesülése – a hadiállapot tartalma alatt élet és halál ura, ámde ez nem eshet a közszabadság, a nemzetérdek és az igazság rovására.

5.      A nemzetgyűléseken a falu nagyok révén az ország e legkisebb közösségei, a községek is képviseltették magukat.

6.      A közügy, államügyek intézésében, az állam vezetésében, minden egyes magyar személyesen és tevőlegesen vett részt. A nemzetgyűléseken való kötelező megjelenés rájuk is vonatkozott.

 

A vármegyét, a vármegyei szervezetet hivatalosaink szerint Szt. István király alakította.  Ennek megbomlása megkezdődött, amikor az eddig megközelíthetetlen magyar ősvárakba nyugati katonaságot helyeztek és ahol lehetett, a várak helyébe kegyhelyeket, zarándokhelyeket, monostorokat építettek.  Ekkor kezdődött meg a hajdani avar védősáncokra alapozódott ősi magyar vármegyei rendszer felbomlasztása, felszámolásának több évszázados, Mária Teréziáig húzódó folyamata. 

 

 

Vezérek leválthatóságának törvénye.

  

            Eredendő felfogás, ősfelfogás szerint a tisztség, bármilyen legyen is az, nem kiváltság, nem holmiféle szolgálat fejében nyert örökös előjog, jutalom, érdem, hanem egyesegyedül és kizárólag a köz érdekében kifejtett szolgálat, s így a közösségnek elemi és elidegeníthetetlen joga, hogy mindazokat a tisztségviselőket visszahívja, amikor a jelek azt tanúsítják, hogy a tisztségben ülő hibákat, bűnöket vét, vagy akárcsak elkényelmesedik s nem látja el hivatalát azzal az odaadással, ahogy azt tőle jogosan elvárni lehet.  Ennek az ősi szokásjognak, öntörvényű eljárásnak a kiiktatása a népuralom megcsúfolása.

Borzasztó tudatlanság azt állítani, hogy a képviselők, tisztségviselők leváltása kizárólag a hűbériségben volt érvényben.  Meg kell jegyeznünk, hogy éppen a hűbériségben szűntették meg ez ősi népszokást.

Itt láthatjuk ősállamiságunk, ősjogunk sarkalatos törvényeit.  Ennek kiiktatása a népképviseleti elv nyílt megtagadása.  Ennek hiányában, a tisztségben ülők visszaélhetnek a ki tudja milyen párt érdemeként szerzett hatalommal.  Nem lehet leváltani, még ha belepusztul is az ország.  A hűtlen vagy hibás tisztségviselők leváltásának őstörvénye, a szkíta-magyar közszabadság egyik fontos követelménye előírja: 

Minden tisztség, a legkisebbtől a legnagyobbig kizárólag a közösség akaratából, választás, még hozzá közvetlen választás útján kerülhet betöltésre. 

Minden tisztségviselő, tiszttartó a legnagyobbtól a legkisebbig, a fővezértől az uralkodóig leválthatók, ha a közakarat ezt úgy kívánja, vagy ha intézkedéseivel szemben kifogások merülnek fel, illetve, ha magatartásukkal szemben kételyek, viselt dolgaikban tévedések, hibák, részrehajlások mutatkoznak. 

Az őstörvény úgy szól (helyesebben kikövetkeztethető), hogy csak olyan személy kerülhet bármiféle tisztségbe, akinek eddigi élete, előélete, a nemzet közösségének tett szolgálata eleve tanúsítja, hogy méltó a közösség szolgálatára. 

 

Tisztségviselőkkel szembeni elemi követelmények.

 

Másoknál jobbaknak, erényesebbeknek kell lenniük, példát kell mutatniuk szolgálatban és tisztességben.  A tisztség a tisztességből fakad és tisztességet követel.

Nyilvánvaló, hogy nem a közösségnek, nem a népnek, nem a nemzetnek kell a vezetőket szolgálnia, hanem a vezetőknek a népet.  Aki ezt az elvet nem vallja, vagy megszegi, ne lehessen vezető többé, ne kerülhessen és ne maradhasson semmilyen tisztségben. 

Azt a vezetőt, aki a közösség megtévesztésére, kijátszására, véleményének, akaratának, érdekének elfojtására törekszik, felelőségre kell vonni. 

 

Az ősjogok.

 

1.      Népfelség jog.

2.      A közszabadság joga.

3.      A közügyekben való részvétel joga.

4.      Az igazság megismerésének, birtoklásának és kimondásának joga.

5.      A nemzethez, nemzetközösséghez tartozás joga.

6.      A nemzeti önazonosság joga.

7.      A nemzeti közösség élete, helyzete megismerésének joga.

8.      A nemzeti múlt megismerésének joga.

9.      Az ismeretekben való előhaladás joga.

10.   A társadalmi, jogi, személyi egyenlőség és önvédelem joga. [1]

 

De hihetetlen változás állt be a Róm. Kat. vallás felvétele után.  Feltehető a kérdés: Ki vádolható itt, a nemzeti érdek háttérbe helyezéséért?  Szt. István? Vagy az új vallás maga?  Ez az a kérdés, ami a jövő történészeinek kiértékelésére vár.  Nem vádolhatjuk egyik feltételezést sem, még pedig azon nyomós ok miatt, hogy krónikáink kinyilatkozásai szerint, Szent István is a németek és a „szent” szék áldozata lett.  Már túl későn, Imre fia halála és Vazul nyomorékká tétele után győződhetett meg az országát behálózó külső veszélyről  aminek elhárítására a lehető legjobb megoldást, Vazul fiainak az országból való kimenekülését ajánlotta, így megmentette az Árpádház már ekkori kipusztítását, aminek sajnos ő maga is áldozatul esett.  Ezt bizonyítja az elhalálozás szűkszavú rögzítése.

Sokáig, a magyar nép és történelemírás nem tudta még feltételezni sem, hogy a háttér hatalmi szövevénye ilyen hihetetlen méretű nemzetárulást tudna előidézni, a legfelsőbb uralmi körökben.

De a manapság történt, december 5-i kettős-állampolgársági szavazás bizonyította, hogy igenis lehetséges.  Itt akkor a szovjet kommunista agymosás és ennek átmentői elérték azt, hogy népünk saját testvéreit tagadta meg.  Miért?  Talán azért, mert utálja a saját faját?  Nem hinném.  A hatalmon lévők, a közüggyel foglalkozók tevékenységének az eredménye ez. 

Ha tüzetesen nézzük ezt a tevékenységet, akkor meggyőződünk, hogy a Német-Római Császárság hű támogatói a magyar főpapság és a Vatikán voltak.  Ezért érdemes lenne e valóságot elfogadni, ami szerencsétlenségünk főokozója volt egész történelmünk végkimenetelében.  Ebben a magyarellenes légkörben nevelkedett Vajk, illetve István.  Ezt a helyzetet, befolyást nehezbítette meg István anyja Adelhaid kétségtelen anyai befolyása.  Ezek után következett a még nagyobb befolyással bíró feleség Giesel der Trau, amiből a magyar Gizella név alakult, de tulajdonképpeni jelentése: hűség záloga.   De mire kellett ez a kezesség?  Mivel ez időtől szakadtak meg a magyar hadjáratok feltételezhetjük, hogy a béke záloga kellett, hogy legyen, amit mi komolyan vettünk.  De a német alattomosság ezt a jóhiszemű egyezményt -- amely a Rom. Kat. kereszténység felvételét jelentette -- kihasználva, helyesebben jól leplezve a magyar nagyhatalom megtörésére használta fel.  Ennek egyik eszköze az Árpádház korai kihaláloztatása volt. 

 

 

I.                  Géza (1074-1077)

 

I.  Géza haláláról krónikánk ugyancsak szűkszavúan értesít.  Népünk Magnus királyként emlegette, (hatalmas, nemes lelkű) s tisztelte meg, tárgyalások közben betegedett meg és így szerzett ismeretlen betegségébe halt bele.  A halált okozó körülményekről a szent Megváltó olasz származású Willermus apát számol be, hogy a fiatal, erőteljes és jól szeretett király, amikor Salamonnal egy megbékélési tárgyaláson vesz részt, hirtelen megbetegszik és meghal.  Ez eset nyilvánvalóvá teszi a megmérgeztetés gaztettjét.  (Bővebben a Thuróczy Krónika 156. old) 

 

 

 

Szent László (1077-1095)

 

Szent István halálát követő időtől kezdve, a belső métely, a több mint százéves magyar pusztítás alább hagyott.  Szent László összefogta, ismét egyesíteni tudta az országot, ellenállt minden idegen érdekű törekvésnek és csak a magyar egység megteremtésén fáradozott.  Így ismét Európa egyik legerősebb országává tette hazánkat.  Ő alatta még megerősítettük uralmunkat az ősi Szerémségben, Szepességben, Etelközben, amely magába foglalta az ország keleti szent védő övezetét a Délvidéket, Moldvát, Havasalföldet.  A király férfikora teljében volt, teli nagy tervekkel, mikor élete hirtelen elhagyta.  A krónika a halálesetet így jegyezte fel:  “A király pedig összegyűjtette seregét és unokaöccsének sérelme miatt megindult a csehek ellen.  De amikor Csehország határára ért, nehéz betegségbe esett.”

Láthatjuk a krónika megvilágításában, a király egészséges volt, s a csehek elleni háborús összecsapás előtt a cseh határszélen váratlanul “nehéz betegségbe esett.”

Szent László tüstént tudta, hogy innen nincs gyógyulási lehetőség, mert azonnal hazahivatta fiát, Kálmánt.  Miből következtethette teljes biztonsággal, hogy nem gyógyulhat fel?  Szent László röviddel ezután meghalt.  Pedig egészségének bizonyítására szól az a tény, hogy pár héttel előtte kérték fel a keresztes hadak fővezérletére, mint arra a legmegtermettebbet, amit László el is fogadott.

Nem tudjuk mi történt a cseh határon.  Feltehetőleg, írja Grandpierre, az összecsapás előtt küldöttség érkezett és tárgyalásokra került sor, ekkor érte őt a “halálos kór”.  Lehet, hogy kibékülést álcáztak a csehek poharazgatás közben. . .

 

 

Könyves Kálmán (1095-1116)

 

Könyves Kálmán korának messzemenően legműveltebb uralkodója volt.  Ő volt első a világon, aki beszüntette a boszorkányüldözést.  Miként halt meg Könyves Kálmán?  Milyen rejtélyek lappangnak halála körül? Mert szokatlan, hallatlan körülmények között halt meg.  A krónika szerint a királyt a fülére tett méreggel bekent tapasz ölte meg, amely kiszívta agyvelejének egy részét.  A magyar történelem egyszerűen két szóval intézi el egyik legkiválóbb, hatalmas királyunk halálokozóját.  „Vagy genny vagy agyvelő.” 

A krónika félelmes eseményekről számol be, amelyek alapjában rázzák meg az országot, melyek minden ország hatalmának a megdöntésére alkalmasak:  a belső árulás összefogott a külső nagyhatalmakkal.  Ez azt tételezi fel, hogy nemzetközi összeesküvés állt elő. 

„Az Úr 1113 évében a császár hatalmas sereget mozgósított Álmos herceg érdekében és Magyarország határára jött.”  Álmos herceg Kálmán király cselszövő testvére trónkövetelőként lép fel.  Kálmán mesteri külügyi tárgyalási készséggel a császárt meggyőzi a visszavonulásra.  Elfogatja Álmost és fiával együtt megvakíttatja őket, hogy így alkalmatlanná tegye őket a további viszály előidézésére.  Ugyanakkor azok támogatóit is megbünteti. 

A Krónika erről így szól: „Mégsem vált hasznára az ártatlan vér kiontása, mert az Isteni bosszú korai halál bús italát nyelette le vele és megbüntette ideig tartó országának romlásával.”

Ettől jobban, világosabban nem fejezhette volna ki magát senki a király megmérgeztetéséről.  A király korai halála a főúri bosszúállás következménye.  Még a gyilkosság módját is megjelöli a Krónika.  „A korai halál bús italának lenyeletése” vagyis ital, vagy ételmérgezés volt a halál okozója.  Itt szerves kapcsolat van a pártütők megbüntetése és a király betegsége között. 

 

II. István (1116-1131)

 

II. István idejében a fő ütközési terület ebben az időszakban a magyar központi királyi hatalom ellen szervezkedő, szellemi, egyházi és világi uralkodó csoport, amely a maga hatalmának kiterjesztése érdekében hatalmi szövetségekbe tömörül és mind újra összeesküvéseket szervez a királyi hatalom megdöntésére.   II. István minden igyekezete ennek kivédését szolgálta.  Helyzetét nehezbítette, hogy apját, Könyves Kálmánt 15 éves korában veszítette el.  Mint tapasztalatlan gyermek került a trónra.  A helyzet kedvező lett minden ellenerő felerősödésére.  A megvakított Álmos herceg meg él a kínálkozó alkalommal.  A baj akkor nyilvánult meg, amikor a király felnőtt, lerázta a bábáskodást és kézbe vette az ország irányítását.  Az ellenzék vak Álmos herceget akarja, aki Bizánctól kér segítséget.  II. István erre megtámadja Bizáncot és Álmos kiadatását követeli, eredménytelenül.  Sértő levelet küld a császárnak, melyre a válasz egyenesen embertelen.  Írja: „Kimetszi köldökét férfiasságával együtt.”  A király megbetegedik és ellenzékei új királyt választanak.  A biztos elhalálozás tudatában Bors és Iván ispánt jelölik királyokká, de a király felépül.  Ivánnak nyakát veszi, Borsot pedig Görögországba száműzi.  Ezután jön a vérhas, és ebbe a király 1131. március 1-jén meghal.